Kiégett roncshalmaz,
Ébren is és álmomban,
Minden ugyan az…
Szürke, színtelen és világtalan,
Nem gondolok már holnapot,
Csak „alig” jeleneket,
Melyekben ott ragadok,
Ha néha felébredek.
Kiirtott lelkű csenevész,
Né’, vörös plakáton a szíved,
Ennyit mutat a józan ész,
Mert azt nem tudja, ki az aki szeret.
Volt főnix madár, elszállt,
Ennyi csak az élet,
Hisz magad is mindig azzá vált,
Amivé éppen kellett.
S szavak végére még ennyi:
Remélni sokkal nehezebb,
Mint álarc mosollyal kívánni,
Hazug, boldog életet!
Utószónak kis maradék,
Még írnak e remegő kezek:
Ha egyszer tényleg mosolyognék,
Fotózd le nekem kérlek!
Hogy emlékezzek… hogy emlékezzek!
Megjegyzés: 2015