Téli hóesésben magányosan
a lépcsőn ülve gyújtok egy cigit.
A szikra pattan, közben
elérzékenyülök picit.
A füst felszáll az égbe.
Szertefoszlik, mint egy álom,
mit egy sóhaj szakít félbe
melyet követ még vagy három.
Minden slukk egy fájdalom,
mely mélyen lakozik.
De most ürességet érzek,
mi most bennem hadakozik.
Lehamuzok. A parázs a földre esik.
Lelkem ekkor felordít,
mint mikor az embert
utolsó útján a föld alá teszik.
Közben a hó csendesen
csöndben csak száll.
De majd jön a jó idő,
s mindez tovább áll.
Hideg van.
Csak csendben ülök.
Némán, arcomon könnycsepp
S a cigimnek is lassan a végére kerülök.
Kialszik a parázs.
Lassan álomra hajtom fejem.
A hangerőt leveszem
s csöndbe borul a lakás.
A szemem lecsukódik.
Előttem egy kép lebeg,
s remélem ebből a rossz álomból
egyszer felébredek.