Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Téli évszakok

, 294 olvasás, kispatak , 0 hozzászólás

Valentin-nap

Mondhatni szerencsétlenül kezdődött a délelőtt. A munkahelyi íróasztalomnál ülve szemléltem a nadrágom szárán végigcsordogáló kávét, melyet egy óvatlan pillanatban borítottam fel, s mely a jelek szerint a sípcsontomat megmelengetve egyenesen zokni iránt tartott.
Mit is akartam, mielőtt a nadrágszomorító baleset megtörtént? Megírni végre a meghívókat, melyek a lelkes olvasóközönséget invitálják a híres költő születésének századik évfordulóját ünneplő kiadói emlékestre. A költőére, aki a legegyszerűbb húrokon is képes volt megpendíteni a Végtelent. Néhányan tudják, mit jelent a kozmosz muzsikusának lenni. Igazi antik húrelmélet, gondoltam, s magamban mosolyogtam. Erőlködés- barázdákkal tarkított, buzgó fizikusokat láttam lelki szemeim előtt, ahogyan a 21. század korszerű technikájával próbálják méterhosszú egyenletekké transzformálni a költészetet, hogy azután a végső egyenlőségjel után odapréselhessék az öröklét esszenciáját. A Teremtő (most éppen bohókás, huncut szemű öregúrnak képzeltem, hiába hatott abszurdnak) mindeközben pedig csak rázza-rázza ezernyi ezüstfényes hajszálát erre a bámész világra, s mindegyik szálon száz meg száz apró univerzum himbálódzik csepp alakban.
Sóhajtottam: vajon mi más célja lenne a péntek estére szervezett zenés verscsokornak, mint a betévedő, fáradt érdeklődők végesnek érzett horizontjaira néhány strófát lehelni a mindenségből. Arra gondoltam, hogy ez persze még nem elég, – egy-egy ilyen instant lélektakarítás–, azt hiszem a létezést is hosszasan kell gyakorolni, nem elég csupán megszületni. És nem elég csupán tűnődözni a meghívók fizikai megvalósulásán, figyelmeztettem magam, hanem festékpatront kell venni a beszáradt asztali nyomtatóba. Neki is indultam a legközelebbi irodaszerboltba.
Ahogyan kinyitottam az ajtót, vakító fehérséggel találtam magam szemközt. Nagy pelyhekben hullt a hó, az idei év első, szűz hótakarója borította az utakat. Még az elhaladó járművek sara sem volt képes végzetesen bepiszkítani ezt a ma reggeli patyolat várost. Hirtelen jött vendég volt a tél: mostanában karácsonyig aligha szokott havazni, most viszont csak nem rég múlt el Márton nap, ami egyben az én nevem napja is. Kiskoromban szülőanyám ezt kihasználva, rendre azzal próbálta megtörni gyermeki csínytevéseim sorozatát, hogy a sütőben izzadó liba mellett egyetlen gyermeke pirítgatását is kilátásba helyezte. Alig hiszem, hogy ez túlságosan traumatizált volna, sőt, az emlékek hatására egészen ünnepi hangulatban érkeztem meg a villamosmegállóba.
Várakozás közben a cirmosra fagyott jégmintákat nézegettem az üvegfalon. Úgy tűnt, mintha sok kis cakkos, rojtos farkú medúza tobzódna egy befagyott tengerben. Ez eszembe juttatta a mitológia rettegett Medúzáját, akinek tekintete kővé dermeszti még az emberi szívdobbanást is. Ezek a szerencsétlen kis téli tengerlakók saját magukat is befagyasztották mozdulatlan világukba. Talán éppen önmagukba néztek, és nem tetszett nekik, amit ott láttak.
Néhány ember is hajlamos önmagát befagyasztani a körülményei hálójába, vagy egyik kitalált önmagába. A pszichében élő számtalan lény pedig, amivé időről időre átalakulhatnánk, rendszerint nagyon mélyre száműzetik. Nem ritkán a kellemetlenebbik marad a felszínen, s hordozója elkezd medúza-szemmel nézni a világra és a többi emberre. Egyetlen vágya a körülményeken való uralkodás, s vélt győzelme pillanatában szeretné megfagyasztani és konzerválni a pillanatot, hiszen nem lát a megvalósuláson túlra. Számára nincsen ijesztőbb az igazi változásnál, így minden cselekedete, a napi rutinja és gondolatai, mind-mind az effajta változás elkerülése körül forognak. Azt hiszem, mindannyiunk életének is része ez a látszat nyüzsgés, de amíg mi mindig többet akarva ficánkolunk, mint a kis kocsonyás lények egy mediterrán tengerben, addig egy másik dimenzióból, felülről szemlélődő bölcs valaki csak elvétve észlelhetne érdemi mozgást a földgolyón. A virtuális bankszámlák forgalma meg sem rebbenti az égi mutatókat.
Látni véltem néhány dermesztő alakot magam körül a megállóban is, szinte éreztem nyálkás tapogatóikat. Ebben a puha fehérségben is úgy vizslatták az utcát, mint a lopakodó ragadozók. A beérkező szerelvényről lehömpölygő utasokat elnézve azonban arra gondoltam, hogy az emberek többsége csupán nem elég bátor ahhoz, hogy egy ilyen és más hasonlóan rendhagyó napokon kicsit másképp járjon, lépjen, nevessen, és talán szeressen, mint ami a megszokott. Esetleg, önkéntelenül egy olyan megállóban szálljon ki a villamosból, ahol azelőtt még sohasem tette.
Utazás közben, tőlem néhány utassal távolabb egy piros sapkás lány fogódzkodott. Nyakánál kígyózott pár kint felejtett, hókristályoktól csillogó barna hajfürtje. Vidámnak hatott a piros sapka, úgy lángolt, mint a galagonya bokor kövér bogyója a jeges, téli derengésben. Viselője vajon milyen nyár illatú álmokat dédelget a takarásában? Szerettem volna, ha szembe fordul velem, kíváncsi voltam, hogy a szemében melyik évszak lakik.
Gondolataim elkalandozása folytán természetesen eltévesztettem a célt, így aztán, még mindig a piros sapka nyomában haladva, egyike lettem azoknak, akik a mai napon ismeretlen megállóban szálltak ki. Nagyon régen jártam errefelé utoljára, fogalmam sem volt, merre induljak a nyomtatványbolt irányába. Amikor a közlekedési lámpa komplementerré vált a sapka színével, magam is gyorsan átkeltem az úton. Egyre képtelenebbnek éreztem ezt a sétát, ugyanakkor egyre inkább élveztem. A lány járása könnyed volt, annak ellenére, hogy magas sarkú csizmáját aligha ilyenfajta sarkköri expedíciók alkalmára tervezték. Télen mindig hálás vagyok, amiért férfinak születtem, és hordhatok otromba bakancsot.
Egy kirakat előtt elhaladva, lopva tükörképemre pillantottam, és nevethetnékem támadt, ahogyan megláttam magam feszült arccal trappolni. Érzésem szerint a lány, bár a fejét nem fordította arra, a kirakat üvegében mégis észrevett, és felfedezte, hogy követem. Remélem nincsen nála paprika spray. Mit csinálnék most, ha az egyik kapualjból előugrana a barátja egy csokor vörös rózsát lobogtatva? Valószínűleg gyors hátra arccal elindulnék az irodaszerbolt vélt irányába, ahol aztán minden visszatérne a rendes kerékvágásba. Nem hiszem, hogy tűzőgéppel vagy faragóval bárki képes volna véget vetni az életének.
A helyzet persze korántsem volt ennyire tragikus. Valami vonzott ebben a lányban, de nem tudtam megokolni. Lehetséges, hogy csak kivetítem rá a mai nap különleges hangulatát. Minden esetre nagyon szerettem volna látni az arcát. Nem medúza-szemmel akartam ránézni, hanem hópihe-szemekkel. Lágyan rászállni a szövet kabát gallérjára, majd észrevétlenül hallgatni lélegzetvétele ritmusát, ahogyan egy ölelő, meleg dunyha üdvözli a kócos reggeli ébredést. A ma reggeli havazás pontosan ilyenné varázsolja a világot, az aláhulló megbocsátás tavaszi ígéretbe ringatja a téli öntudatlanságot.
A kiadónál eltöltött diákmunka során és önszorgalomból is rengeteget olvastam. Mindig az olyan történetek fogtak meg igazán, melyek a hóeséshez hasonlóan lágyan szitálnak, nem akarják mindjárt betűkké darálni az egész világot, inkább beleolvadnak olvasójuk lelkébe, hogy azután halmazállapot-változások révén vehessenek részt a szellemi körforgásban.
Buszmegálló mellett haladtunk el, ahol szűken ültek az emberek az ülőkéken. Öregek legtöbben, délelőtt lévén. Megfigyeltem tömegközlekedési járműveken, és máshol, hogy sokan közülük rengeteget utaznak, látszólag céltalanul. Az a benyomásom, mintha a rájuk váró, más fajta útra akarnának ezzel felkészülni. Ezt a világot többé-kevésbé ismerik már, ott rejtőzik szemükben a félig fáradt, félig cinkos szemhunyás, mellyel tüntetőleg nem vesznek tudomást a sokat akaró, felesleges nyüzsgésről. Inkább takarékoskodnak minden mozdulattal, hiszen a mozdulatlanságba készülnek visszatérni. Szorongató utazás lehet.
Elgondolkodtam, hogy vajon az égiek a Földre érkező lelkek számára mivel tehetik vonzóvá a megszületést, amely nem tűnik kevésbé szorongatónak. A buszmegálló oldalán plakát virított, rajta egy mesei tájba ékelődő, szélesen mosolygó bikinis nővel, és a következő szöveggel: ,, Szeretné Ön a trópusokon tölteni az ünnepeket? ” Ennek hatására bármely gyanútlanul arra vetődő háziasszonyt ledöntheti a lábáról a pálmafák, és a tüzes romantika fantáziájának szele.
Elképzeltem, ahogyan az égi lajtorján lefelé ereszkedő születendő személyek körül arkangyali mosolyt csillogtat egy transzparens figura: ,, Szeretné Ön az életét a Földön tölteni? ”
Az atmoszférához közeledve a lég egyre forróbbá válik, s a lelkek elkezdik megismerni izzadt tenyerük lenyomatát a létrafokokon. Nincs kiábrándítóbb, mint a mindenség talaján saját lábnyomodba ütközni, mely többé nem hasonlít senki máséra. Feszült pillanatok lehetnek, mint egy,, last minute” repülő járat. Ekkor válik az egység tömeggé, az utazás pedig tülekedéssé. Talán perlekednek is a mennybéli utazási irodával: ,, Lesz palackozott ásványvíz? ”,, Nem kaptam meg a védőoltásokat, mi van, ha megtámad valami földi kórság, mondjuk az öregség vagy a szerelem? ”
Biztosan ennek a sok értelmetlen kérdésnek köszönhető, hogy megérkezésünk pillanatában rendszerint elfelejtjük eredeti úti célunkat, s az idő múlásával csak nehézkesen, vagy egyáltalán nem találunk rá újból.
Ebben a pillanatban megtorpantam, s majdnem orra buktam. Néhány centire sikerült csak lefékeznem a lány előtt, aki időközben megállt, hogy a menetrendet ellenőrizze. Most éppen egyenesen rám nézett.
–Szia. Eltévedtél? – kérdezte.
Lássuk be, logikus kérdés volt, és nem kevésbé tapintatos, hiszen nem küldött el azonnal melegebb éghajlatra, mondjuk mindjárt a trópusokra. Ennek megfelelően égni kezdett az arcom, és kiszáradt a torkom, mintha eddig legalábbis a Kalahári-sivatagban gyalogtúráztam volna.
– Tetszett a sapkád. Azt hiszem, tőle vártam útbaigazítást, így keveredtem el idáig – válaszoltam.
Nem tűnt megütközöttnek e zagyvaság hallatán. Lazán a sapka széle alá tűrt néhány elszabaduló hajtincset.
– Ó, értem – mosolygott. – Bemutathatlak neki, habár egy kicsit szégyenlős. Hajlamos elpirulni. A nevedet szabad tudnia?
– Bocsi... a nevem Márton.
– Szia! Laura vagyok. A sapka képviseletében.
Leginkább a szeme mosolygott, amelyben, alig akartam elhinni, ott bujkált mind a négy évszak, melyek vonásait szivárványszín gesztusai váltakozva villantottak fel. Ebben a percben tavasz-tekintettel szemlélt, mint egy szelíd, árnyas homlokú komondor az ügyetlenül bukdácsoló kölyökkutyát. Nem vett komolyan, de ez furcsamód cseppet sem zavart, így hát előadtam híres, képtelen kifogásaim egyikét:
– Tudod, a lábbelijeink eredendő különbözősége összeesküvést szőtt ellenem – rámutattam a lábnyomainkra, melyek egy kis fáziskéséssel majdnem hajszálra egyazon csapáson haladtak. Kérdőn nézett rám.
– Ugyanis így szemmel láthatólag én követtelek. Képzeld el ugyanezt a szituációt a tengerparton, mezítlábasan sétálva a forró homokon. Olyan egyformára csiszolódnának a lábnyomaink, mint két tojás. Az Isten sem léphet annál szebben.
Nevetett, de a tekintete időközben ősszé mélyült. Úgy éreztem, mintha titkon a tenyerembe hullatná ki nem mondott gondolatainak egy érett, tápláló gyümölcsét. Vállam fölött, szemöldökét felvonva a trópust harsogó plakátra meredt.
– Értem már! Téged is ez a cég fizet. Hirtelen még kedvem is szottyant nyaralni menni. Egy élő reklámarc vagy. A hatásfok növelése végett azonban meg kellene szabadulnod a corpus delictitől!
– Mármint?
– Vedd le a cipődet!
Na tessék! Miért nem tanítják az oviban, hogy ne állj szóba piros sapkás idegennel, mert pórul járhatsz? Nem akartam megfutamodni, ezért neki álltam kifűzni az ormótlan bakancsot. Imádkoztam, hogy a kávéfoltos zoknim ne tűnjön fel neki. Éreztem a lábujjaim közé ékelődő hókristályokat, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy talán még gyermekkoromban sem jártam soha csupasz lábbal a hóban. Laura szintén megszabadult a csizmáitól. Pici lábfeje majdnem egészen eltűnt a fehér takaróban. Mivel kezdtem sürgetőnek érezni a helyváltoztatást, közbe szúrtam egy gonosz kérdést:
– Mit szólnál, ha elutaznánk egy írószerboltba?
Latolgatott. Valószínűleg az épelméjűségünket.
– Nem kizárt – mondta végül. – De előbb tegyünk egy kitérőt arra a helyre ott, az utca túloldalán. Addig talán a vérkeringésünk sem áll le.
Csizmáit lóbálva a szemközti teaházra mutatott, ahonnan, most éreztem csak meg, valóban egzotikus fűszerillat szállt felénk.
Kézen fogtam, s egyszerre, egyforma léptekkel értünk az ajtóhoz, s mezítlábas lélekkel ismeretségünk partjaira.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Valentin-nap
· Kategória: Novella
· Írta: kispatak
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19
Összes: 28

Page generated in 0.0249 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz