Te, a mesék legkisebb fia,
ki mindig azt kerested,
mit elmulasztani már többé
nem szabad!
Felejtés lett a kereszted.
Éltél, mint a sokaság fia,
ki hűséges szívével
szolgált, betegen és fuldokolva,
amíg bírtad tüdővel.
Voltál szegények tanítója,
mondtad, élnünk úgy érdemes
szabadon, érzőn és igazul,
hogy majd a mindenség lehess!
Hiányzik hű szíved és szavad, mert
befon minket mindenütt a dudva.
Most értjük meg, amikor hallgattál,
erről üzentél nekünk csalódva.
Azóta lelkünkre fagyott a tél.
Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,
látva, ma is milyen sok ember él
lehajtott fejjel…
zavart értelemmel…
kérdezve, miért él?
Miért küzd, meddig még?
És miért nem elég?
Hogyan éljen e hazában
hogyha nem hihet már másban
legfeljebb csak önmagában?
Mondd újra hát, valami lesz talán…
ennyi undor és csalódás után.
Vagy azt keressük, ami nincs sehol?
Mert csupán ígéret a múltból,
hogy lesz valami, egyszer valahol…