Elszunnyadt a Nap,
sugarában kicsiny szivem
botorkál búsan,
magányosan. Hold
korongja felett a testem,
talán lehet… talán tehetem…
elpilled leheletem.
Hűs hajában égi parfümökkel
csábít az éj, oly’ egy vagyok én…
S te vagy a tér.
Pettyes
nyoszolyádra huppanok
vákum vad ólmain, míg szárnyam
el nem ér. Szárnyam az éj.
Húsom madárszívbe oltott
dobbanás, s egyetlen
csapással küzdi fel magát
a semmibe. Kacat vagyok, lég
nélkül szárnyalok, ma
mégis kacag az ég.
Mert veled vagyok. Mert te vagy a tér.
És szárnyam az éj.