Hosszan nyújtva a pillanat árnyait,
imbolyogva jön felém,
besunnyog takaróm alá, simít,
átölel lágyan,
a kóbor lámpafény,
míg hátam e kemény padlónak vetve
szóródom néma éj-cseppekre,
követve egy aranyló szálat,
már ajkammal érintem szádat.
Éjről éjre, csókról csókra,
álmokba terelem izzó fél-magam:
nappal fojtva,
éjjel élve,
húsom szakad
a messzeségbe...