Navigáció


RSS: összes ·




Ez+az: Naplórészlet a Paradicsomból 8.

, 288 olvasás, ariel , 8 hozzászólás

Ezek vagyunk

(Avagy, öntömjénező gyötrődések a közösségi oldalakon)

Igen, már megint kritizálni fogok. Nem irodalmi módon, csak mint jóérzésű és érdeklődő egyén... Manapság egyébként is mindenki kritizál. Divat.
Számomra eléggé érdekes az a némileg már szokványossá vált nézet, miszerint akárki pálcát törhet bárki, vagy bármi felett anélkül, hogy komolyabb ismeretei lennének a kritizált személyről, helyzetről illetve dologról.

Én sem tartom magam mindenben hozzáértőnek, de... a különböző lélektani reakciókról és egyéb emberi megnyilvánulásokról azért meglehetősen sokat tudok, foglalkozásomból adódóan...
Ez persze időnként kellemetlen teher tud lenni, de a legtöbb esetben nem okoz különösebb erőfeszítést számomra, hogy azt közvetítsem a másik ember felé, amitől jobban lesz, kerekebb, egészebb, elégedettebb személyiséggé válhat. Ha... megfogadja a tanácsokat, betartja a kezeléseket, odafigyel önmagára....
Ennél jóval bonyolultabb és nehézkesebb a helyzet, ha kívülállóként ugyan, de azért bennfentes módon olvasok/hallok mások problémáiról. Szabadon, nyilvános keretek között figyelhetem a neten, amint oda nem illő, mély magánéleti, pszichés, vagy éppen még ennél is intimebb helyzetekről firkálgatnak a legismertebb közösségi oldalakra egyesek. Számomra érthetetlen módon...
Önmagukat kipellengérezve, nyilvánosan odalökik a fájdalmaikat, csalódásaikat egy olyan helyre, ahol egészen biztosan nem kapnak segítséget senkitől, maximum (le) sajnálják őket... vagy ami ennél is rosszabb, még jobban beléjük rúgnak. (Az önjelölt segítők meg még rosszabbak...)

Valaha régen, az emberek még a közeli barátaiknak sem mondtak el mindent az életükről, mert nem illett, és nem is volt nagy becsülete annak, aki megpróbált ilyesmit kiszedni másokból... Mostanában viszont divat kiírni mindent. Elhagytak, megcsaltak, kihasználtak, megvertek, megbántottak, ... stb. És ami a legdurvább, minderre szintén nyilvánosan jönnek a nyomdafestéket alig tűrő, baráti és ellenreakciók... Jelentsd fel, veresd meg, használd ki, csald meg te is... vagy: megérdemelted, hülye vagy, ostoba vagy, rád fért... és még ennél is durvább és hihetetlenebb vélemények.
Na persze, véleménye mindenkinek lehet... igen. Csak az a kérdés, hogy azzal amit leírok, függetlenül a történettől és a benne szereplőktől, vajon magamat hogyan minősítem...

Ez talán még egy antropológiai kutatást is megérne. A címe az lehetne „Hogyan áztassuk el önmagunkat mindenki előtt” Önkifejezési módszerek és minták a közösségi médiában.
Vicces? Sajnos nem az. Sok esetben, a hozzám fordulók közül, a személyes találkozások alkalmával szembe találom magam az olyan problémákkal, amik kifejezetten a facebook-on történt megnyilvánulások hatására teremtődtek meg. Mert posztolt valamit. Vagy valaki más posztolt róla valamit... Közhely, hogy az utóbbi években sok párkapcsolat ment rá arra, hogy a párok, vagy a pár egyik tagja rendszeresen posztolgatott és csetelt a neten, de én mégis lényegesnek tartom, hogy az ilyen helyzeteket sem szabad elbagatellizálni. Manapság már nem egyszerű internet nélkül létezni. Ez tény. Beépült a mindennapi életünkbe, mint anno a mobiltelefon, vagy akár régebben a rádió és a tv.
De... az internet használatnak is van írott és íratlan kódexe. A közösségi oldalaknak meg pláne. Amit kiírsz, azt már nem tudod megsemmisíteni. Törölheted, de addigra többen is elolvasták, megosztották, letöltötték....
Számtalanszor szembetalálkozom az ismerőseim másokra vonatkozó irdatlanul negatív kiírásaival, fenyegetéseivel, vagdalkozásaival, ami véleményem szerint éppen hogy nem odavaló. Aztán persze, egy-egy átgondolatlan megjegyzés hatására az illető kap hideget-meleget. Jönnek a vélemények mellette és ellene, az önjelölt békéltetők, a megmondóemberek... és még sorolhatnám, de a sor mondhatni végtelen. Hirtelen mindenki azzal az egy emberrel, azzal az egy problémával kezd foglalkozni, ami lehetne akár pozitív is, ha ez egy önismereti, pszichodráma (és zárt) csoportban történik, de így sajnos a legtöbb esetben csak még több problémát és még több ellenséget szül.
Evidens a kérdés, hogy vajon tanulnak-e belőle a résztvevők. Nem tanulnak. Valamiért legközelebb is ki fogja posztolni a magánéleti válságait, annak okozóját, és az elvárható következményeket. „Majd megtudod kivel kezdtél... ” és hasonlók formájában.

Bár én már régóta foglalkozom lelki és egyéb problémákkal küzdő emberekkel, nem értem, ennek az eszement kitárulkozásnak mi értelme van. Hacsak, nem szeret hihetetlen módon szenvedni az illető, mert akkor talán... de ez már az exhibicionizmust is elég rendesen túllépi. Szerintem.

Próbálok legalább a hozzám fordulókra hatni ezzel kapcsolatban, de őszintén szólva, nem látom a pozitív változásokat. Ennyire ostobák lennénk? Vagy a legtöbbünk ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy a facebook-on fellelhető ismerőseinek nagy része egy-két napig kizárólag vele foglalkozzon? Mert ettől jobb lesz? Megváltozik valami? Aki megbántotta majd bocsánatot kér? Ki tud lépni a problémás helyzetből, ha mindenki vele van – közvetve?
Dehogy... Tapasztalatok szerint, csak azt érik el ezzel a magatartással, hogy a legtöbb ismerős elkerüli majd, nem csak a neten, hanem a hétköznapi, valóságos életben is. Persze mindenki szereti jobban tudni, hogy krízishelyzetben mit kellene tenni, főképp, ha mások vannak krízishelyzetben... De minden csoda három napig tart, mint tudjuk, így előre láthatóan néhány nap után a legtöbb „hozzáértő” és hozzászóló már igencsak terhesnek fogja érezni a helyzetben való „tartózkodását”. Mint ahogy magát a főszereplőt is. Miért? Mert kicsit foglalkozni valakivel az trendi. Kicsit megvillantani a létező, vagy nem létező tudást is az. De három nap múlva is még mindig ápolgatni valaki más összevissza rugdosott lelkét... na az már fárasztó, és kellemetlen... főleg, ha ehelyett csetelgethetnénk is a barátainkkal. Akkor hogy is van ez? Nem akarok beleavatkozni az életedbe, csak egy kicsit, hogy mások lássák milyen brutál okos és menő is vagyok....? Aha... azért. Meg hogy újra elhiggyem magamról, hogy én mennyivel különb és teljesebb vagyok a másiknál. Meg persze már mindenki hozzáértő az ultracelhós - oravecznórás, hiperbölcs, jól betanult szófordulatok miatt.
És mit kezd mindezzel a főszereplő, aki önmagát önként tette kirakatba?
Két eset is lehetséges tapasztalataim szerint.
Vagy élvezi, hogy kis ideig mindenki vele foglalkozik, és ez teljes mértékben kielégíti, vagy még inkább felhergeli magát az esetleges ellenvélemények hatására, és persze, mivel nem rest azokra sem vehemensen reagálni, még több ellenséget szerez. Megoldást viszont biztosan nem talál a problémájára. Eleve nem olyan a közeg, amivel ismerteti a tényeket, hogy konkrét segítséget nyújthatna, valamint a legtöbb esetben az ilyen interakciók hatására az egyénnek nemhogy csökkenne, de még több lesz a megoldandó feladata (is).

Miért írtam ezt le? Mondhatná bárki, hogy mi közöm hozzá... ne olvassam... És tényleg.
Mert bár én napi szinten foglalkozom lelki problémákkal, egyre több olyan posztot olvasok el a face-en, ami csak még jobban megnehezíti az amúgy is gondokkal küszködő emberek életét. Talán az én hibám, hogy még mindig nem értem, miért jó ez?
Vannak rá elméleteim, de egyik sem arról szól, hogy megkönnyíthet, vagy megoldhat bármit az effajta viselkedés. Sőt. Az ellenkezője inkább igaz. Aki így kiteszi a magánéletét az ablakba, hamar megpecsételődik. És aztán sokáig nem jön le az a pecsét...
Ennyire önsorsrontók lennénk? Remélem nem. Inkább olyan ez, mint a drog vagy az alkohol. Vagy, amíg írunk róla, vitatkozunk, reagálunk, addig az okok és történések miatt előzőleg felhalmozódott adrenalin és dopamin elég, eltűnik. Egy kis időre megnyugszik a szervezet, konstatáljuk, hogy a hozzászólások fényében mégis inkább nekünk van igazunk, és valamiféle elégedettséget érzünk. A hozzászólók villoghatnak, egy darabig, és oszthatják a jobbnál jobb tanácsokat – lehetőleg oravecznórás aranyköpésekkel kiegészítve, mert úgy a trendi, és így végül mindenki szerepelhet a színdarabban.
Ja.... hogy ez csak szerep? Naná. Igazi, hamisítatlan cirkuszi előadás. Nem a legjobb, de nincsenek kötöttségek, bárki szerepelhet benne. Addig sem kell a saját problémákkal foglalkozni. Meg aztán, kis időre elhitetjük másokkal, hogy milyen okosak, bölcsek, segítőkészek, megvilágosodottak... vagy éppen mennyire szerencsétlen, átvert, kihasznált ártatlan áldozatok vagyunk....
A lényeg, hogy mindig legyen egy újabb előadás. A főszereplő változik, de minden más ugyanaz marad.
Én pedig olvasgatás közben nyugodtan rághatom a körmöm és törölhetem a sok önjelölt tragikát, bonvivánt, intrikust, „bölcset” és egyéb „hőst” az ismerőseim közül... Na ja, szabad akarat.... Én kérek elnézést...

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Ez+az
· Írta: ariel
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 299
Regisztrált: 1
Kereső robot: 21
Összes: 321
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2646 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz