Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Levelek Neked – még Napkelte előtt (4.)

, 269 olvasás, Mona , 8 hozzászólás

Sors

Mindent tudok a pokolról. Ismerem az összes kis szobáját. Hófehér falait, rideg, reszkető csendjét.

A „szeretet” szó ürülékkel van a falakra hányva.

Minden mű, de minden csillog. Mosolyog a fény, túl erősen issza át hangjával a tereket.

És a terek zsugorodnak... a falak úgy mozognak, ahogy ők akarnak.

És én beleőrülök. Gyógyszert keresek. Drogot, cigipapírt, bélyeget, mindegy, mindent... csak legyen kiút, mert az ajtó-keresésbe már rég belefáradtam.

Gyermek születik a gyilkos fénybe...

El sem bírom majd...

Csigalépcsők és gyomrot-kavaró folyosók vezetnek a mélybe, ami pillanat-töredék alatt a magassá változik.

Évezredeken át zuhantam, de volt, hogy lebegtem. Az emberek csak darabolódtak mellettem.

De mindig a cső. Az emésztőrendszer. A perisztaltika. A beengedés és elutasítás kínos, kényszeres megtervezése. Hányás. Visszafele zuhanás. Kiadás. Beengedés. A sötét cső.

De ez nem a jóság. Ez nem a tisztelet és tisztesség. Ez nem alázat és térdre rogyás az Imádott Magas alatt – előtt. Ez kín. Valamilyen hülye hit, hogy így kell csinálni. Hogy meg kell tervezni, amikor ezerszer láttam, hogy nincs mit megtervezni, mert mindig az történik, amit valójában akarok.

Amit az egyik felem valójában akar – és az nem az angyal.

Mellettem mindenki szenvedett. Talán a sok gyomorsav és a szorulás. Nem bírták a mélységet azok sem, akiknek nincs tériszonyuk. Én megmutattam, mi az. Mi az az iszony. Iszony a mindennapoktól, az elkövetkezendőtől, a következő másodperctől. Iszony önmagamtól, a tetteimtől, a gondolataimtól – és nem az angyaliaktól.

Iszony az emlékezéstől. Én egyszer szerettem apát. Egyszer szerettem istent. Egyszer szerettem élni. Azután csak folytattam a lélegzést.

De a poklot én uralom. És irányítom. Az enyém. Áldozat vagyok a saját kínkamrámban. De az egyetlen vagyok, aki nem fekete. Aki ezerszín. Aki itt is szeret. Aki itt is megért.

De elhagyom a helyet. Kimászom közületek, mert több-millió réteg sötétség alatt minden elnyomja a fényt, a színeket.

Megtalálom az ajtót.

Itt hagyom a sátánt magamból és felszállok a Mennybe. Színesen, tisztán, tudva... Veled... aki bejöttél értem akkor is, ha égett a ház...

... és a gyermekkel, a mi pici kislányunkkal.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Próza
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 322
Regisztrált: 0
Kereső robot: 27
Összes: 349
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.6131 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz