Szeretlek.
Pedig tudom,
hogy nem lehetsz
enyém, de el sohasem
feledlek.
Minden percben
hiányzol, ha nem
vagy itt mellettem.
Ha nem hallom hangod,
ha nem fogod kezem.
Az idő elmúlik.
Foltozza a sebeket.
De bennem, ez
olyan mély, hogy
foltozni nem lehet.
Aki be tudná
gyógyítani az
egyedül Te vagy,
egyetlen egy szóval
mi gyönge ajkad elhagy.
Csak egyetlen szó,
mi számomra az
örökkévalóságot jelenti
S betakarja lelkem, mint
télen a tájat a hó.
Szenvedek. Ezt
nem tudom tagadni.
Nem is akarom, hisz
van egy láthatatlan kötél köztünk,
mely tőled nem ereszt.
Próbáltam elvágni.
De nem fogott a
láthatatlan kés.
Nem tudom mi az,
amit tőlem el tudnál várni?
Változtam én is.
Ha csak a múltat veszem,
rengeteget. Nyújtottak
sokan segítő kezet. A régi
idő pusztán csak egy tézis.
Átmentem sok mindenen,
mi alapjában forgatott fel
mindent. S sokat gyötrődtem
azon, hogy, ami most vagyok
az továbbra is így legyen.
Nem láttál mindennapjaimba bele,
de hidd el nekem
azok a percek, órák,
mik mögöttem vannak
tartalommal voltak tele.
Örömmel, bánattal
keserűséggel volt,
hogy dühvel. Így a lelkem
felér gyakran egy
gyönyörű tárlattal.
Melyet bizonyítanak
írásaim, s megannyi ének
mi kezemet s számat hagyja el
bár, lehet ezeket nem találod
elégnek, s szépnek.
Hanem ott legbelül elégnek.
Éled életed szabadon
arra várva, hogy egy lovag
egyszer majd fehér lovon
ellovagol érted.
Remélem, ez a lovag én leszek!
Valamikor az idők folyamán
s olyan helyre viszlek, hol
gondtalanság vár ránk, s
örökké boldoggá teszlek.