Megvirradt, s virágot sóhajtottak már a kertek
ott a sáros út és a dülöngő kis házak mögött.
A kacagó szirmok illangó sóhajokból mertek
illatot, és a tegnap virulva a mába költözött.
A nap fürge fényét terítve már a fákra bukott,
s egy röpke pillanatra tavaszt hazudott nekem.
Frisseket sóhajtott lelkemben egy vén fagott,
az a pillanat, többé már soha nem lesz ilyen.
A csendes szellők is félve susogtak valamit,
hogy a tél még meglehet zordan visszaölel.
A teraszon ülve néztem ellobbanó szirmait
a kert sóhajának, éreztem még korán ünnepel.
Az égen kidőlt a tintatartó, és e kék pacában
gyűrt itatóspapírként úsztak az apró fellegek.
Az asztalon, kócos csikkek között a hamutálban,
egy utolsót libben még egy füstölgő füst-gyerek.
Mint röpke pitypang, keringőn körbe-körbe száll,
a pillanatba csendesült illatoktól rohanó vérem.
Egy hideg korty még, halkan koccan a kávés pohár,
tegnapi emlékeket ma illangó-magadhoz mérem.