Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Huszonegyedik század

, 498 olvasás, NeMo , 13 hozzászólás

Bánat

Megadom magam a végtelen magánynak,
ajtómon jobbára csak a szél kopog,
üresen villog a képernyőm sarkában:
baráti levelet ma sem várhatok.

Idegen közönnyel nézem a világot,
bambán bámulom a net - játékokat;
Fejemből kiűzve minden gondolatot,
érzések helyett megpróbálnék tompa

vakult világba, sodró folyóba lépni,
ahol siker fénye kápráztat vadul,
a való világban nem érek semmit, itt
győz a virtuális énem, konokul.

Nincsenek ünnepek, minden nap egyforma,
dolgozom nap, mint nap, mint egy hajszolt gép,
Nincsenek barátok, úgy érzem, elfogytak,
hű és örök társam a keserűség.

Volt nekem barátom, messzire vitt útja,
hiánya minden nap újra megsebez,
telefon, sms, vagy levél nem futja,
hiába várom. A bánat nem ereszt:

karmos mancsaival szívem szorongatja,
halkan duruzsolva: "nem is gondol rám",
álmok és remények merülnek a múltba,
hét pecséttel bánat csókolja a szám.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Vers
· Írta: NeMo
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 58
Regisztrált: 0
Kereső robot: 30
Összes: 88

Page generated in 0.0649 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz