Ahogy köreimből kibúvó, lomha ellipszis
körberajzolja lassan fáradt homlokom,
úgy kúszik át hegyesre sodort lelkem is
Isten kezében fércelő örök tű-fokon.
Őt még remélem mindig magamban,
s hogy értetlenségem megértse, hagyom.
Billegek közte és vétő magam között,
mint félig kiürült pohár az asztalon.
Embernyi évek óta a kétely belém mar,
ponttá sűrűsödött bennem a végtelen.
Énembe mártott súlyom, könnyű lett hamar,
de keresztnyi palackpostája hangtalan üzen.
Körötte keringek, mint egyke-senki,
és kérdező magamba botlok szüntelen.
De talán csak így lehet embernek lenni,
ha ellipszist köröz bennem a gyötrelem.