Hulló levelek zizegése mögött,
mint fáról kérget a férgek,
úgy hántotta le rólam a szépet,
majd átfestve azt a télbe szökött
nyomtalanul ez a nyomorult élet.
Vacogva az avarban rozsdás
szögek hevernek szerteszét elszórva,
ahol néha humuszt habzsolva
menekülök gombák kalapjai alá
összekuporodva az éj elől.
A múlt sikolya távol halkuló nesszé lett,
füstként libben fellegek közt,
mely kiszakadt a lélekből
s eltemetett minden fájó emléket.
Múló ábránd, illúzió a tavaszi szellő,
nyarat gyalázó égi háború szaggat,
illata elillan. Megrémiszt mindkettő.
Bölcs és álnok egyszerre faggat.
Nekik a mag a maga magányában
csupán csak csepp a tengerben,
ám nekem a remény, mit táplálhat a felhő,
melegen ölelő sugarával érlel a Nap.
De oly sokszor érzem magam
sivatag perzselő homokszemei között,
-bár múlna ez mihamarabb-
ahol magányos vagyok a bajban
és dühös démonok által kőrözött.
Mégis rongyossá koptatva taposom
eme élet ütött-kopott kerekét,
s megerőszakolva erőt veszek hangomon,
hogy kikiabáljam odakint szanaszét
magasztos fenyők közt óhajom:
Nem engedem, nem hagyom!
Ez a kis nyomorult röpke élet
talán képes még magából adni valamit,
feledtetni a rémes múlt csontváz-képeit
s kiseperve annak pille hamvait
elém vetve feltárni még a jót és szépet!
Hulló levelek zizegése mögött,
mint a türelmes régész a félkész
feltáráson a sok felesleges rögöt,
úgy hányom le magamról a múlt átkát,
hogy kitárhassam magam előtt
a kulcs által fogva tartott ajtón túli jövőt
s levethessem végre a bizonytalanság fátylát!
Végre ne engedjem tovább, hogy terrorizáljon
a körülöttem sompolygó végzet,
én fessem szivárvánnyá az égen a képet,
hogy szabadon lássam, mit tartogat
számomra még ez a rövidke élet.
Online látogatók:
Látogató: 158
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22 
Összes: 181
Jelenlévők:
