A szürke ég alatt,
át zöldesszürke erdőn
szürke ösvény vitt
kékesszürke vízhez,
lengett egy szürke csónak
az ösvény végiben
sötétszürkébe hajló
olaj-sima vízen.
A szemközti partot
sűrű nádas fedte.
mi mögötte rejlett ott,
senki nem sejthette.
Bokrok súgták körültem:
"Be ne szállj,
amíg a Csónakos
evezőt nem ragad,
ezen a csónakon
nem evezhetsz magad."
És évek teltek el
hajnallott, alkonyult,
szép delek hunytak ki
és én már elfeledtem
kire is várok itt
számtalan szürkületben.
S egy szürke hajnalon
megjött a Csónakos.
Evezőt ragadott,
s intett nekem: beszállni,
és szürkén néma volt,
(szeretnék kicsit várni)
s csónakunk már siklott
sötétkék-szürke szélben,
viharfelhők alatt.
Villám sújtott a csónakunkra,
Csónakosomat elragadta
egy széllökés
és fájdalomban
kínok között lángoltam,
s kaput nyitott
nekem a nádas,
tisztásokon siklottam át
és nem én voltam többé,
vagy mégis?
Mindössze egy bíbor sugár
reszketve, félve néztem át
a megnyílt új világ felé:
Csak fényár volt
és semmi más.
... és nem nyelt éhesen magába,
lágyan beburkolt, színek árja
kapott oly szép, fényes ruhát.
És jó lett nékem odaát.