Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Boldog Karácsonyt

, 489 olvasás, Mirian , 6 hozzászólás

Sors

Ismét arra ébred, hogy álmában ledobta a takarót és most fázik nagyon. Folyton ez van… gondolatai teste előtt ébredve, rátörnek, közöttük őrlődve rátekint az órára, 5.20. Nemsokára jeleznie kell a telefonnak, hiszen 6-ra állította még az este. Aludni kéne, kihasználni a fennmaradó időt… - valami ezt hajtogatja odabenn.
Forgolódva húzza az időt, de az most lassan halad.
A nő elképzeli, ahogy újra ott áll a pult mögött és serényen próbál mindent megtenni azért az új munkáért. Nem szeret visszagondolni arra, mennyire nehezen sikerült egy olyan munkahelyet elnyerni, amely közel a kisházhoz és viszonylag normális bért nyújt, igaz, önmegvalósítás nélkül. Mindig az hajtja előre, az, ha megjelenik a régi lélekkép, amikor aggodalmaskodva böngészte kitartóan az álláshirdetéseket… jesszus, mennyi "kereslethez idomított" önéletrajz hagyta el virtuális postaládáját.
Nem bír tovább várni, inkább felkel az ágyból, majd kinyomja kávézás közben a telefont, így legalább több ideje marad. Mire? Valamelyik részecskéje mindig fellázad és oldalbaböki, hogy ez_nem_a_te_munkád. Panasz pedig nem lehet. Ha van munka, van kereset. S csak abból lehet megélni tisztességesen - szólal meg a lelkiismeret.
Hajrá, ma is vár a sok feladat! Erősödik meg a túlélő ösztön. Indulni kell. Elvégzi a szokásos reggeli rituálét, mosdás, internetkávézás, majdnem-tea - de az már nem fér bele -, búcsú a kutyustól, majd indulás. Érkezés a munkahelyre, mosoly a kollégáknak, fényvarázsolás a boltba, szokásos kötelezően elvárt reggeli tennivalók, végül nyitás.
Sokban nem tér el a mai nap a többitől. - dehogynem - Hetek óta ki van tűzve e nap délutánjára az időpont. Ultrahangos vizsgálat. A helyettesítő orvos írta elő, több más laborral együtt. A nő már le is dolgozta ennek a napnak a felét, hogy elengedjék és ott lehessen újra a klinikán. Most valami mégis azt diktálja, ez a nap sem más, mint a többi, nyugi. Dehogy nyugodt. Érzi, hogyan feszülnek erei, az izmok, ahogy a levegő is lassabban veszi fel a kényszerritmust… node, mégis. Nincs mese, tenni kell a dolgokat és fontos ez az állás. Nagy sóhaj. Nem lehet baj, hiszen egyre többet bír az utóbbi időben. Sok a napi óraszám is, simán végigviszi… a gondolat megszakad, büszkén ráköszön egy betérő vásárlóra.
Dél. Lezárja a gépet, mosolyogva elköszön a kollégáktól, majd elindul haza. Párja már otthon várja, ahogy ígérte, rágyorsított és minden munkáját elvégezte. A nő hazafelé még vesz a helyi péktől egy kalácsot, mert eszébe jut, hogy ma még nem is evett. Így nem mehet vérvételre, mert erő kell az utána következő vizsgálathoz is.
A város tele. Hová is fut ez a rengeteg autó… érdekes, hogy a világ mennyire rohan! - gondolkodik ezen, közben párja elterelő_hadműveletként mindenfélét mesél, mert érzi, hogy a nő feszült. Szép férfi. Öt esztendeje már, hogy mindig nagy boldogság elmerengenie a megtalált_angyal arcán, valami megfoghatatlan és lefesthetetlen, belülről is fakadó szépség tekint vissza rá. Sosem figyelte senki így minden kívánságát és sosem vigyázott rá ennyire senki, talán csak édesanyja gyermekkorában.
Megérkezve a klinikára a férfi előzékeny és ahogy máskor is, a bejárat elé hajt, a nő kiszáll és csak utána indul parkolót keresni.

Minden milyen állandó egy ilyen intézményben. Ugyanolyan üres színű falak, üres tekintetű portások, légiesnek készült, mégis hideggé varázsolt, hosszúra nyúlt lépcsőfokok. Tágas folyosó ellenére, szorító élmények döbbentik rá, ismét itt van. Idejárt hosszú hónapokon át kemoterápiára. Itt találkozott először igazán azzal, hogy az emberi test, igenis fel tud lázadni, veszélyesen, úgy, hogy felfigyeljen rá az ember, úgy, hogy eldöntsön valamit, amire addig képtelen volt. Élni akarni. Nem ám csakúgy!… hanem rendesen.
Megkeresve a békét, mert a békétlenség ölni képes. A bánat bosszút áll.
Az élet ajándék, mellyel nem szabad_na visszaélni. Vigyázni, óvni kell_ene. Nos, a nőnek tükröt tartott a sors. Szembe kellett szállnia saját addigi, megélt, választott és elpocsékolt éveivel. Sosem feledi, amikor a professzor asszony leleteibe feledkezve azt mondta, sokat szenvedett talán, milyen rossz élete lehetett, nyilván sokat idegeskedett. - limfoid leukémia - ez a diagnózis. A Stressz.
Halvány, talán láthatatlan mosoly ült a nő arcára, közben odaért a JáróBeteg kezelő ajtaja elé.
Icuka, az asszisztens, szeretettel fogadta. A nő örökké hálás lesz ennek az embernek, ahogy átsegítette a kezelés során félelmein. Köszöntve érdeklődik hogyléte felől és párszóban megpróbálják a sok hónapot együtt átélni. Egy-egy embernek több nem is kell. Valamiféle rokoni kapcsolat, vagy tán lelkek_összefonódása, de tény, hogy mindketten valami mélységből táplálkozó kapcsolatot éreznek, valami halál előtti dolog lehet.
Vérvétel, laborba küldés, s majd telefonon érdeklődni fogunk… ezek történnek, kedves búcsú, mely alapvetően bizonytalanságra építkezik.
Ultrahangos vizsgálóba érve, a nő párja udvariasan bekéredzkedik a terembe. A doktornő enged a kérésnek, megszokhatta már, hogy a hozzátartozók ezzel ostromolják. A nő leveszi felső ruháit, majd felfekszik a vizsgálóágyra. Megállapítja, hogy ez a német származású nő szinte mitsem változott egy hosszúnak tűnő esztendő alatt. Hangja érces, szigorú, mégis nyitottabb, most kicsit többet mesél magáról… közben nézve a monitort, ingatja fejét, nagyon.
- Sok. Nézze csak, itt vannak. Meg sem tudom számolni, hogy mennyi-mennyi nyirokcsomó. Igen-igen, a lépben látható valami góc… azt vallom, őszintén kell elmondani a betegnek mindent. -
A nő és párja is bólogat. Természetesen kialakult már az effajta kötelező félelem_tisztelet, nem kíváncsiság ez, dehogy. Ha az orvos valamit mond, akkor a beteg többnyire bólogat.
- Hát ezt mindenképpen mással kellene kezelni! Nem javasolt a professzorasszony csontvelőátültetést?… igaz, ő mindig nagyon jókat szokott kitalálni, biztos, most is talál megoldást! -
A csend hálója, ilyesmit hallott már a nő, most éppen ez jutott eszébe, ahogy megpendültek a megfeszült fonalak, ahogy a szavak el kezdtek lépkedni rajtuk… egyik pontról a másikra.
- Fel lehet öltözködni. - majd az orvosnő elkezdi diktafonba mondani a láttottakat.
A nő és párja minden sejtjével figyeli, ahogy azt a sokmindent, főként latin szavakat elmondja. Leszűrni ebből csak annyit lehet, hogy gond van. Ezt az is alátámasztja, hogy azonnali vizsgálatot javasol, miszerint a helyettesítő orvost, még ma fel kellene keresniük.
- Jövő hét keddre beszéltük meg, hogy megyek hozzá az új leleteimmel. -
Elköszönve a doktornő még sürgetőn próbál telefonálgatni, de nem éri el a doktorurat. Jelzi, hogy ma délután négytől rendel… meg kellene próbálni…
A nő párja teljes erőbedobással fut egy kört, hogy intézzen egy mai időpontot, de egy hematológus doktornő látva az ultrahangos leletet és a nő könnyeit, azt javasolja, várják ki nyugodtan a megbeszélt keddet, mert ennél a betegségnél ilyen előfordul és majd a laboreredmények teszik fel az i-re a pontot.
Újabb irányt vetnek a gondolatok, talán a felhők is oszlanak kicsit és enyhülten rábólintanak, igen, jó lesz az a kedd.
Meg- és elköszönnek.
A férfi megszólal.
- Ugye nem kezdesz összeomolni, hidd el, minden rendben lesz. Neked még sokat, legalább harminc évet kell velem élned! Nincs mese! -
Átöleli a nőt, de az már ismét a könnyeit nyeli.
- Mi baj? Most elkeseredtél, hidd el, mindent leküzdünk, ahogy eddig is mindent megoldottunk, ezután is így lesz! -
A nő nehezen elcsukló hangon elmondja, hogy gyermekei járnak a fejében. Mit fog nekik mondani, meg fognak ijedni… Egyre jobban eluralkodik rajta a kétségbeesés.
Nem hazudhat, sosem bocsájtanák meg neki, de nincs is értelme… de akkor most hogyan lesz, mi lesz az új munkahellyel, ha újabb kezelést írnak elő, akkor egyértelmű a válasz, hiszen kirúgják. Nem lehet másra számítani, mert nekik olyan ember kell, aki mindennap ott startol a boltban, teljes erőbedobással…

Autóba ülnek. A férfi megpróbálja pozitív belátásra bírni.
- Hallottad mit mondott a másik doktornő… ennél a betegségnél ilyen van, előfordul. Majd változik és jobb lesz. A lépet pedig nem most, majd később kell eltávolítani, ha egyáltalán… semmi baj nem lesz, meglátod. -
A nő hagyja magát… és boldog, hogy ilyen társa van, aki ennyire akarja, hogy vele maradjon. Ő is nagyon szeretné, de jobban vágyik arra, hogy a férfit ne terheljék ezek a dolgok, mert szenvedett már ő is eleget… Lassan megkeresi a telefont és visszakapcsolja, majd felhívja kisebbik lányát…
- Szia kislányom, igen, még nem tudunk konkrétat, tudod, csak a jövő héten megyünk a doktorúrhoz a leletekkel… nem-nem, most sokat nem tudtunk meg, majd kedden. - párszó még, majd elköszön.
Lassan elcsendesül és nézi a várost, kívülről. Rátör egy ismerős érzés, az, amikor ugyanilyen kívülre került… ahogy kezébe nyomták egy másfél évvel ezelőtt a rutinleleteket és csak annyit mondtak riadt arccal, hogy azonnal keresse fel a háziorvosát. A leleten annyi állt: "Kóros eredmény!"
Akkor is elhatározta, küzdeni fog… csupán elhatározás kérdése. (?)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Próza
· Írta: Mirian
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 23

Page generated in 0.0361 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz