Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Sötétben

, 578 olvasás, Adelheidis , 13 hozzászólás

Sors

Szikrázó napsütés, vakító áradat. Ennyi maradt meg a fényből. Néha, esténként egészen tisztán emlékszem még rá. Melengető volt, és hófehér. Álmaimban még látom, ahogy eláraszt mindent, szinte érzem a sugarainak az érintését. Aztán felébredek, és nem marad semmi. Csak a megfogható, koromsötét éjszaka, melyben nincs sem Nap, sem Hold, sem csillagok. A véget nem érő feketeség. Csak ez maradt nekem.

Alig múltam huszonhárom éves, mikor megtudtam. Szép, nyári nap volt, az ég kék színben pompázott, míg én egy zöldellő fákkal takart épületben ültem. A falak hűvösek és tiszták voltak, a széket, amin ültem, fekete bőrrel vonták be. Akár kényelmes is lehetett volna, de a félelem a legpuhább kárpitot is szöges ággyá változtatta volna.

Felálltam, és tétován a falakon sorakozó festményekre meredtem. Tájképek: csermely, virágok, ragyogó domboldalak. Gyönyörűnek találtam mindet, és valószínűleg még tovább szemlélem őket, ha tudom…

Szép vonású, barna szemű hölgy hajolt ki az ajtón, és a nevemet kiáltotta. Nem tudom, hogy megrémültem vagy inkább megkönnyebbültem, ahogy belépdeltem az ajtón, és megláttam a már jól ismert műszereket. Előre tudtam, mi következik. Vizsgálatok újabb sora. Némelyik fájt, vagy inkább kellemetlen volt. Nehéz lenne megmondani pontosan, olyan nehéz visszaemlékezni. Ugyanakkor nehéz lenne elfelejteni az arcát, mikor végzett. A mozdulatait, ahogy izzadó tenyerét beletörölte a köpenyébe, a kis, rángatózó eret a szemei alatt. Igen, ez a kép bevésődött az elmémbe.

Rám emelte tekintetét, és megigazította fekete keretes szemüvegét, talán többször is, mint kellett volna. Nagy levegőt vett, aztán kimondta… Akkor még nem fogtam fel, miről is beszél pontosan. Sírtam, mert azt hiszem, mindenki sír, mikor meghallja az ilyesmit, de inkább csak kötelességből, mint félelemből. Egy pillanat nem elég ahhoz, hogy felfogd, mi fog veled történni. Napok kellenek, sőt hetek, talán hónapok is, hogy elöntsön a tiszta, kétségbeesett és tehetetlen düh.

Kaptam egy zsebkendőt, majd távoztam. Akkor láttam utoljára az orvosomat. Pedig még sokszor jártam hozzá, segíteni viszont soha nem tudott olyan mértékben, mint amennyire számítottam volna rá. Úgy bíztam benne, mintha ő maga lenne Isten, és csupán az érintéseivel és a ketyeréivel képes lenne táplálni a soha meg nem szűnő érzést: a reményt.

A remény azonban elhalványul, elhal, ugyanúgy, ahogy a növények, ha nem kapnak fényt. Én sem kaptam… Minden egyre sötétebbé vált körülöttem: emberek, tárgyak, a világ. Apránként magába szippantott az éjszaka, s ahogy nőtt magányom ebben az ismeretlen, félelmetes világban, úgy lettek egyre hangosabbak a zajok, egyre beszédesebb a csend. Aztán egy nap bezárultak a sötétség kapui, s maguk mögé rekesztettek engem is. Nincs kiút, tudom. Megmondták, hogy így lesz.

Néha, amikor csak ülök, és nézek magam elé, visszagondolok, milyen volt, amikor a Nap felszántotta az utcát, és ragyogtak a levelek. Látom magam előtt, ahogy mindent beborít a fény. Csodáltam még akkor is, amikor már csak halvány folt maradt, és szeretem még ma is, mikor már nem láthatom soha többé. Csak az éjszaka maradt, az ordító csend és a remény, hogy egyszer… egyszer talán…

Azt hiszem, el fog halványulni majd végleg. Elhal, ahogy a növények, ha nem kapnak fényt. Én sem kaptam. Vak vagyok.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Novella
· Írta: Adelheidis
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 184
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 206
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.2226 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz