ne félj, ne félj, nem hiába lobbant fel
belőlem tüzlelkű lánglénnyé
megfulladok, füstölgök századok óta,
ódákba ráncosítom az időt,
… levegőt, levegőt,
az ablakokhoz ugrok, fel a tetőre,
… levegőt, levegőt
és precessziós hintámról nézek, lengek,
le-föl, le-föl, kereslek, kereslek téged
ne félj, feltámadok, nyelvet öltök,
szélboglyákat rakok,
azokból kazlakat, akácfákat hasítok
magamra, égjek, égjek,
égig érjek, hogy hozzád érjek
pattog mindenem, izmaim, az izületek,
ahogy leég megint minden
szavam, minden, a néha falrahányt is,
hisz mind az, mindaz az az egy, az én
csontjaim néha fenn a bolyongók között,
itt pedig medencém földjéről altájaimhoz,
és vissza felhőkalapok vonulásai terelnek,
dalok soraiba fonják lelkemet
a fán nem évgyűrűink, újabb ágak születtek
majd megint megpihenek égi állataim
prüszkölései, vijjogásai, éji boldogasszonyt
köszöntő vonyításai hullámain, és közben
az égi kerék küllői előrébb-előrébb úsznak,
az időt újabb, s újabb képekké rajzolva
… és követem csillagod, hisz vársz rám,
az ösvény végén esthajnal fény,
vársz lángtáncomra,
hát égjek, égjek, hogy hozzád az égig érjek
|