Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Memória-játék

, 476 olvasás, Fehér Csaba , 1 hozzászólás

Ezek vagyunk

Nem akarok több szomorú verset írni.
Tökmagízű telekről álmodom,
méteres havakkal, olajkályha szagával,
s ahogy a szarvasok csengője
messzehangzón átsuhan a városon.

Bárányfelhős, zivatarmentes reggelekről
írnék, a gyermekkor makulátlan egén,
meg arról, amikor még mindenki
ott volt, együtt. Rég múlt.
Oly messze járunk azóta, Ti, meg én.

Megírnám a sült vaj ízét a pirítóssal,
mit nekem készített nagyanyám,
s én néztem, amint a kenyér pirult,
közben arca pírral hevült,
míg elmerengett a cserépkályha parazsán.

Zajos lett a világ, de némely rohanós napon
különbékét kötök magammal, s betartom:
Ne szóljon hangzavar, legyen csend,
hadd halljam újra, ahogy
gyerekként kacagunk az árokparton.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: Fehér Csaba
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18
Összes: 39
Jelenlévők:
 · A-ny


Page generated in 0.0259 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz