Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A játékmester

, 179 olvasás, Nighcather , 2 hozzászólás

Abszurd

"… A mosdó kagylónak támaszkodtam, miközben a lábaim bámultam és ziháltam. Képtelen voltam koncentrálni. Millió hang zümmögött a fejemben. Ott kacagott. Ő volt a leghangosabb. Beletúrtam a hajamba és nagyot csaptam a falba. A fájdalom végig cikázott rajtam, amitől mosoly húzódott a számra. Ez volt az egyetlen igazi érzésem. Amitől végre újra éreztem magam, mintha még mindig én irányítanék. Mintha élnék, nem csak lennék. Nem! Nem adhatom fel! Nem hagyom, hogy legyőzzön! Kaptam egy apró szikrát a reményre. Megmostam az arcom. Majd csak bámultam magam a tükörben. Egy ismeretlen arcot láttam, ez az arc nem volt az enyém. Ez az arc meggyötört volt, közömbös, rideg, érzelemmentes. Az arcán mégis ott volt egy halvány mosoly, a szemében pedig nem a remény, hanem az őrület csírája csillogót. A mellkasom szorított. Hiába vettem levegőt úgy éreztem megfulladok. Remegtem. Még nagyobb zaj zendült fel a fejemben. Felvihogott, mint egy rühes hiéna.
Megindult bennem valami. Felindulásomban ököllel csaptam a tükör felé. Ami nagy robajjal tört darabokra. Éreztem, ahogy szivárog a vér az öklömből. És jó érzés volt. Mintha felszabadultam volna. Csak néztem a kiálló szilánkokat a kezemből. Azt ahogy csorog a vér és beteríti a tenyerem. Felnevetem. Nem bírtam. Piszkosul fájt, de olyan boldogsággal töltöttel a saját fájdalmam, mint hosszú idő óta még semmi. Láttam magam a szerteszét fetrengő darabokban. Azt, ahogy remeg a kezem, de közben arcomon ott a mosoly. Egyre csak a vihogását hallottam. Nem akart ő tönkre tenni. Ugyan! Abból táplálkozik, hogy szenvedek. Láttam a saját szememben a boldogságot a fájdalom iránt. Hogy milyen jó érzés, volt Jokerként látni mások szenvedését. Amikor Joker őszintén mosolygott, az azért volt, mert én is élveztem. Joker nyert, elérte, hogy elismerjem. De nem adhattam fel. Pedig mit meg nem adtam volna, hogy végre újra érezzem azt a boldogságot mikor hallottam a kétségbeesett sikolyokat. Akkor nem volt zaj a fejemben. Csend volt. Szabad voltam. A fájdalom és a szenvedés megszűnt arra a pillanatra. Csak önfeledten mosolyogtam. De a lányomért küzdenem kell. Mindenkit elvesztettem rajta kívül. A barátaim. A családom. A feleségem. A nőt, akit szerettem. Ők is érdemelnének még egy esélyt, de a lányom, volt az egyetlen, akinek egy szem mosolya is több erőt adott, mint a siker tudata miután befejeztem éltem legnehezebb alakítását. Bárcsak csend lenne. Csak egy pillanatra hadd legyek önmagam, hadd legyek egy kis időt a lányommal. Szinte hallottam az édes kacagását. Már hallucinálok is. Fáradt voltam. Nem éreztem a testem. Az elmém viszont képtelen leállni. A hangok csak egyre erősebbek és erősebbek lettek. Én pedig maga tehetetlenül rogytam a fürdő padlójára. Nem tudom mennyi ideig ültem ott csendben, de egy idő után már azt sem tudtam biztosan, hogy hol vagyok. Körbe néztem, megpillantottam az altatóm. Csak egy pillanatnyi csendet szeretnék. Egy apró álmot. Itt hagyni ezt a nyomorúságos valóságot. Megpróbáltam felállni. De csak sokadik próbálkozásra sikerült, minden egyes próbánál szinte éreztem, ahogy Ő földre nyom és kacag a magatehetetlenségemen. De sikerült. Be vettem minden kéznél lévő gyógyszeremből. Már nem érdekelt semmi. Csendet akarok. Betántorogtam a szobámba az ágyamig, ahová már nem jutottam el. A fejemben a vihogás csak hangosabb lett. A szem előtt összefojt minden. Földre zuhantam. Mozdulni se bírtam. Az erkély ajtótól jövő hűvös szellő megcsapta arcom, ami lázban rángó forrótestem úgy érte mintha csak pofon vágtak volna. Felnyitottam szemem. Mire az ablakban egy árnyat láttam felszínre törni. Éreztem, ahogy egyre inkább elvesztem az erőm. Elvesztem önmagam. Egy hosszú pillanatra hunytam le a szemem mielőtt arra az elhatározásra jutottam, hogy megvizsgálom önmagam képmását. Könyörögtem Istenhez, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen és csak a végső kimerültség játsszon elmémmel. Irtózatos fájdalom járta át testem mikor megpróbáltam felpillantani. Szívem mielőtt megállt volna, még egy hatalmasat dobbant. Az üvegben már nem magamat láttam. Egy ismeretlen, mégis talán a legismerősebb arc volt. Egy fehérre maszkírozott árny. Kinek arcára mosolyt véstek. A fájdalomtól egy grimaszból született mosoly jelent meg arcomon. A fájdalom eltűnt. Csend lett. Egy pillanatra. Már mindegy volt. Vesztettem. Ha ha ha ha! Járt át kétségbeesett őrület. Miért vagyok ilyen komoly? Nevettem magamban. Jobban mondva magamon, mert már rég nem én voltam…"

Megjegyzés: (részlet)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Próza
· Írta: Nighcather
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 197
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 218
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.1816 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz