Októberi délután
napfény ült a körtefán.
Nem is körte, vackor volt,
tövében egy sün horkolt.
Kanyarogva vitt az út,
lombokból szőtt alagút,
s három szarka cserregett
magasan a tölgy felett.
Ide bújj a bükk mögé,
sima törzsű fák közé,
és ha zajtalan maradsz:
ott egy csíkos vadmalac!
Lábam alatt rőt avar,
ezt is, azt is eltakar…
Szellő hátán földet ér
aranyporként sok levél.
Halkuló léptem neszét
magam szórom szerteszét,
s vadrózsának ágain
fennakadtak álmaim.