Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Fegyveres rablás

, 318 olvasás, fecskel , 1 hozzászólás

Ezerszín

Ősz közepe volt. A nyár tovaszállt, s az emberek többsége a pihentető nyaralásból, visszacsöppent a munka világába. Azokon az utcákon, amelyeken még húsz éve alig volt forgalom, szinte dugóhegyek alakultak ki, akárcsak a fővárosban. Sokat változott a világ. Megnövekedtek az igények, gyorsabb lett a fejlődés, és mindenki rohan… Rohannak az emberek, hogy elérjék a céljaikat. Hajszává alakult az élet. Megy a hajsza a sikerért, a pénzért, a hatalomért, és az apró dolgokért is persze.
Kiss Norbert, aki a leghétköznapibb emberek közé tartozott besorolásilag, térdig érő széldzsekijében sietett a Kereskedelmi bank irányába. Lábán fekete bakancs, fején kötött sapka volt, amely félig a szemöldökét is takarta. Fázós ember lévén azon tűnődött, hogy miért nem vacog a többi ember körülötte? Némelyek még pólóban közlekedtek, és sapkát Kiss Norberten kívül senki nem hordott. Egy ifjakból álló csapat még ki is nevette a férfit. Miért hord valaki ősszel széldzsekit és sapkát? Talán mert az ősz hideg évszak? Ezen morfondírozott magában, majd ajkát széles mosolyra húzta, amikor észrevette, hogy a hahotázó fiatalok közül ketten nagyot tüsszentettek, egy harmadiknak pedig majd elcseppent az orra. – Úgy kell nektek! – gondolta. – Én megelőztem a betegséget.
Kiss Norbert, mint a társadalom szürke egere, más volt, mint a többi ember. Persze ő is hajszolt, dolgozott keményen, de nem a hatalomvágy késztette erre, hanem csupán a jobb életért, a megélhetésért gürizett. Saját erejéből szedett össze az évek folyamán annyi pénzt, hogy vehessen magának egy házat, melyet szintén önerőből rendezett be, és folyamatosan karban is tartotta eszményinek gondolt otthonát. Egyedül élt benne, a szülei már rég meghaltak. Valaha még ők tanították meg a legfontosabb dolgokra őt, mint például a tisztesség, a becsületesség, és a szeretet. A családfájában visszamenőleg több generáción át ezek voltak a támpillérek, eszerint élt a Kiss család apraja-nagyja.
A bank elé érve Norbert illedelmesen kinyitotta az ajtót egy épp kifelé igyekvő hölgynek, majd megtörölte lábát a bejárat elé terített gumiszőnyegben, és belépett a palotaként ragyogó előtérbe. Odasétált a sorszámot adó géphez, gyakorlott mozdulattal megnyomta az egyes gombot, elvette a kinyomtatott cédulát, majd beállt a hosszú sor végére. Csupán biztonságérzetből ránézett a kezében szorongatott táskájára, hogy megvan-e még, ugyanis abban volt a pénztárcája, amelyben kétszázezer forint lapult. Ennyit sikerült összekuporgatnia kemény négy hónap alatt, amelyet most bekívánkozott fizetni a megtakarítási számlájára. Spórolási mániájának köszönhetően már elég tekintélyes összeg gazdagította őt, ahhoz képest, hogy csak egy áruházi eladó volt. Meggyőződése volt, hogy eladói fizetésből lehetetlen volna megélni, hacsak nem spórol az ember szinte mindenen. A közember leendő sikeréhez szükségeltetik az előzetes sanyargatás. – így gondolkodott Norbert, s e dolgoknak eleget téve, otthonában nem égette feleslegesen a villanyt, nem folyatta bőségesen a vizet a kádba, és szinte soha nem evett különleges ételeket, csak néhanapján. Egy dolgot soha nem tett volna: soha nem süllyedt odáig, hogy lopjon, és nem is állt szándékában. Jól tudta, hogy a körülötte dolgozók sorra mind meglopják a főnöküket, de a főnöke is meglopta a saját boltját, amilyen formában csak tudta. Ő ezt éveken át tűrte, de mit is tehetett volna? Tisztában volt vele, hogy manapság így működik a világ. Nincsenek már hősök, lassan nincs kit tisztelni az életvitele miatt. Éppen ezért Norbert már ifjúkorában elhatározta, hogy ő azért is más lesz. Egy hős. Hős, a mai bonyolult világban, ahol mindenki más is hős akar lenni, csak nem igazán tudják a módját, hogyan? Mindenki a középpontban akar lenni. Norbert nem akart a középpontban lenni soha, de titkon szerette volna, ha valamiért megbecsülnék őt. Tiszteletre éhezett mindig, de soha nem kapta meg. Legtöbbször a nevetség tárgyává vált, egyedi életszemlélete miatt, de az évek alatt megszokta a "láthatatlan" ember szerepét.
Húsz perces monoton várakozás után egy férfi lépett a bankba. Fején fekete maszk, kezében egy pisztoly.
- Fel a kezekkel, emberek! Mindenki! – ordította a kisebb tömegnek.
Norbertnek a többiekkel együtt a földbe gyökerezett a lába. A hirtelen meglepetéstől pár másodperc után fogták fel a jelenetet, aztán egy emberként mindenkinek a levegőbe emelkedett a keze.
A rabló odasietett az első ablakhoz és beszólt a forgószéken ülő, ledermedt hölgynek.
- Nyisd ki a fiókjaidat! Az összeset! Mindenki!
A biztonsági őr, aki megszokva az unalmas hétköznapok mindennapjait a székében szunyókált, a bejárat mellett egy nagy növény takarásában, csak most fogta fel a történteket.
- Megállj! – kiáltotta oda még félálmosan, és a fegyvere után kapott.
A rabló megelőzte őt. Odafordult, és lőtt. A lövés az őr bal csuklóján át a falba csapódott, kisebb vérfoltot ejtve a virágmintás tapétán. Mindenki felsikított, az őr ájultan összeesett, a rabló pedig a tömeghez fordult.
- Ha bárki megpróbál hősködni, így jár. Vagy rosszabbul, értitek?
Páran bólogattak, az ablakokban ülő kisasszonyok pedig sietősen kikapkodták a fémszekrényekben fekvő húszezreseket, majd a kisebb címleteket is.
- Az apró nem kell csak a papírpénz! Igyekezzetek már!
A túszok mindvégig a várakozó pozíciójukban álltak. A maszkos férfi elindult jobbra, végignézve minden fülkét. Kiss Norberthez közeledett, aki háttal állt neki. A fegyverének a csöve szinte súrolta Norbert hátát, akinek ettől izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Istenhez fohászkodott magában, hogy csak legalább ezt élje túl. Ő, aki világéletében tisztességes volt, aki egész életében még a légynek sem ártott. Csendben, visszahúzódva élt, boldog magányában, remeteként, de élvezte is a remeteéletet… és talán túl sokáig is élt remeteként, elszigeteltként… ez is vihette rá a hirtelen cselekedetre.
Akárcsak egy kung-fu filmben, a másodperc törtrésze alatt fordult meg, bal kezével elcsapva a maszkos férfi kezét, és jobbjával arcba gyűrte őt. A rabló hátrahőkölt, a tömeg úgyszintén, Norbert pedig a túszejtő után ugrott, és csépelni kezdte, ahogy csak bírta. Egy pillanatra hősnek érezhette magát, s az a tudat, hogy megmenthet több tucat embert, akik végignézik az ő bátorságpróbáját, még jobban felvillanyozta, és olyan erő szabadult fel benne, amelyen még ő is meglepődött. A fegyver kicsúszott az ellenség kezéből, de senki nem mert érte szaladni. Mindenki féltette az életét. Főleg a gazdagabb réteg. Ők úgy húzódtak meg a leghátsó sarokban, mint a féreg az odvas fában. Hisz mi lesz a többmilliárdos befektetéseikkel, ha ők elpatkolnak? Mi lesz a méregdrága bundákkal, ékszerekkel, autókkal, amelyek mind többet érnek, mint ennek a kis eladónak a sorsa?
Az őr magához tért, feltápászkodott, majd a helyzetet felismerve futni kezdett a dulakodók felé, hiszen neki alapból az a feladata, hogy minden embert megmentsen, aki csak a bankba tartózkodik. Nem törődve olyan dolgokkal, hogy a felsőbb, vagy az alsóbb rétegbe tartozik-e az illető. Csak az őr volt Kiss Norberttel, senki más. A maszkos férfi már-már elkábultnak tűnt, a tömeg éljenzésbe kezdett, Norbert pedig győzelmi indulót hallott a fejében. Örömittasan fordult oda az őt ünneplőkhöz, amikor hirtelen mellkasba rúgta őt az alatta heverő ellenfél, majd a pisztoly után nyúlt. Az őr megtorpant, Norbert pedig ismét a rabló után ugorva fejen rúgta őt, miközben egy lövés még eldördült. A rúgás nyaktájon érte a férfit, aki ettől eszméletlenül rogyott a földre, a fegyver pedig a kezéből elcsúszott a bejáratig.
Norbert felállt, lihegett egyet, ismét odafordult az emberekhez mosollyal az arcán, de ezúttal már nem kapott dicshimnuszt. Mindennek ellenére ő mégis boldog volt, s azon tűnődött, hogy miért nézi mindenki az ő mellkasát. Lenézett a széldzsekijére, amely csupa vér volt, és a márványpadlóra csöpögött tovább.
- Ne! – nyögte elcsukló hangon és térde rogyott.
Felnézett újra az emberekre, és vegyes érzelmek dúltak benne. A gyűlölet és a szeretet. Az őr odaszaladt hozzá, de addigra már lefejelte a padlózatot és kilehelte a lelkét.
Két hónap telt el a drámai incidens óta, de a "Hős"-re már alig emlékeztek az emberek. Úgy törlődött ki az életből, mintha soha nem is élt volna.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: fecskel
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 330
Regisztrált: 2
Kereső robot: 37
Összes: 369
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.8496 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz