Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A teszt

, 557 olvasás, P.Palffy_Julianna , 16 hozzászólás

Somolygó

  Könyvek. Faltam őket. Az összeolvasott betűk varázsa csodálatos világot tárt elém az első pillanattól kezdve, ahogy elkezdtem olvasni. Benedek Eleknek, Mórának, Tolsztojnak, Móricznak, Gárdonyinak – napestig sorolhatnám még kinek – köszönhetően nagyon korán, teljesen, és gyógyíthatatlanul megfertőzött ez a kór, olvasni bárhol, bármikor, minél többet! Tinédzserként a pöttyösök, és csíkosok következtek paplan alatt, elemlámpa fényénél, majd a ronggyá olvasott, nagyanyáink csöpögős, és bájolgós regényei, később a nagy romantikusok, és nem romantikusok, aztán jöttek a versek is, magyar, vagy nem magyar szerzőktől, és ez a szerelem, ez a varázslatos belső mozi a mai napig tart. Nem múlhatott, nem múlhat el nap ma sem olvasás nélkül.

Az előző évezredben (Igen-igen kedves olvasó, a múlt évezredben.) az újságos nagyon korán hozta a napisajtót, a megrendelt heti-, és havilapokat bedobta a levélnyíláson, így azokat már hajnalban, még suli előtt kivégeztem. Abban az időben az "autó-motor" magazint is járatta édesapám, és engem nem tartott vissza a fizikához fűződő, kölcsönös, mély vonzalomnak semmiképpen nem nevezhető viszonyom, ezért azt sem hagytam ki. Pláne, ha valami folytatásos, "irodalmi" történet is megbújt a technikai érdekességek, újdonságok között.
Olvasás közben megszűnt a világ körülöttem. Nem hallottam, nem láttam, illetve csőlátással csak a könyv lapjait érzékeltem. (Ez ma is így van, de kiegészült az írás-alkotás tevékenység okozta totális süketséggel.)
Többféle teszten is átmentem. Az egyik legfájóbb (itt most nem kevés mosolygós szmájlit kellene rajzolnom, eléggé elítélhető módon egy irodalmi műben), igen tetemes pénzveszteséggel járt. Történt pedig, hogy a szüleim egész egyszerűen nem hitték el, nem hallom, ha szólnak hozzám amikor olvasok.
Vasárnap délelőtt – takarítás, és imitált leckeírás, tanulás (itt újabb szmájlik helye lenne a tanulásra vonatkoztatva) után – végre hozzájutottam az alig várt olvasmányhoz, amit másnapra vissza kellett adnom. Tinilányokként, egymás között cserélgettük a könyveinket, de mivel nem minden szülő díjazta ezt, ezért egy nap, vagy egy éjszaka állt a rendelkezésünkre, lett légyen az kétszáz oldalas, vagy ötszáz oldalas kötet. Így sokkal kevésbé volt esély a lebukásra. A szobámban bevackoltam magam az ágy sarkába, a díszpárnák közé, és nekiláttam a végre kiérdemelt jutalmamnak. Az idő hihetetlen gyorsan múlt, és hiába közeledett az ebéd ideje, ebből én semmit nem éreztem.

– Kislányom kész az ebéd, gyere enni! – szólt először édesanyám.
Miután nem jelentem meg a konyhában, erősebb hangon édesapám ismételte meg a mondatot.
– Nem hiszem el, hogy nem hallja, állandóan kérlelni kell neki még ilyenkor is! – zsörtölődött anyu továbbra is.
A percek teltek, én sehol. Ők éhesek voltak, én süket.
– Tudod, ha olvas, akkor se lát, se hall – próbált védeni apu.
– Tényleg nem hallja – mondta az öcsém is.
– Szerintem ilyen nincs, az előbb a szobaajtóból szóltam neki – vágta rá rögtön édesanyám. – Ez már nem az első alkalom, minden ebédnél rimánkodni kell – folytatta méltatlankodva.
– Próbáljuk meg másképpen – mosolygott családom feje.
– Gyere ebédelni kislányom, és kapsz ezer forintot! – szólt először normális hangerővel. (Ezer forintért abban az időben elég sok csilivili dolgot megvehettem volna magamnak. Hajjaj, ha most belegondolok!)
Természetesen a részemről semmi reakció. Később mesélték a szüleim, hogy a mérgük már elszállt, és kíváncsian várták mi lesz a vége a kísérletnek. A következő, változatlanul hagyott kérés már sokkal hangosabb volt, és tegyük hozzá, hogy egy erőteljesebb férfihang azért nem hangyacirip a nem éppen hatalmas terekkel rendelkező lakótelepi lakásban.
– Elvesztettél ezer forintot! – hallottam valahonnan apu hangját, aki ott állt közvetlenül az ágyam előtt.
– Mit veszítettem el? – kérdeztem rémülten. – Nincs is ezer forintom!
– Már nem is lesz, mert most ajánlottam fel, ha kijössz azonnal ebédelni, akkor megkapod – mosolygott a bajsza alatt. – Anyu nem hitte el, hogy nem hallod, ha szólunk hozzád mikor olvasol, ezért kipróbáltuk, igaz-e? Te nyertél, mert tényleg nem, de így az ezres az enyém marad! – nevetett rám, és kivette a könyvet a kezemből.
Vitatkozni értelmetlen lett volna, hiszen a teszt eredménye őket igazolta. No meg engem is! (Igen kedves olvasó, ide is képzeljen pár szmájlit!) Mert nem csak akkor nem hallottam ugyebár, ha ebédről volt szó, hanem akkor sem, ha éppen valami nemszeretem dologra kértek.
– Na gyere te sükebóka, mert éhesek vagyunk, és csak te hiányzol az asztaltól! – ölelt át apu szeretettel.

  Időleges süketségemen csak a gyerekeim hívó hangja tört át, tőlük a legapróbb nesz is felért egy dobszólóval, bár az is előfordult, ha túl nagy volt a csönd, az kezdett gyanússá válni.
Szerencsére örökletes a "betegség", mert mindkét lurkó ugyancsak hasonlóan sokat olvas, és ugyancsak "olvasás közben abszolút halláshiány" diagnózissal rendelkezik. Kipróbáltuk.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 25
Jelenlévők:
 · léna
 · Öreg


Page generated in 0.0378 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz