Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A szerelem után

, 483 olvasás, Munkácsy Erzsébet , 14 hozzászólás

Ezek vagyunk

A kis belvárosi patikában már mindenkinek feltűnt, hogy az a komoly, szomorú arcú férfi hetek óta benéz valami gyógyszerért, és csak őt bámulja.
- Te Juli! Te tényleg nem vetted még észre, hogy ez a "bús képű lovag"miattad veszi halomra a csillapítókat? Vak is láthatja, hogy makk egészséges, legfeljebb szívfájdalma van! Szerelmes szegény, már a gyakornok lányok is rajta kuncognak…- szólt Vera Julihoz mosolyogva, mikor az a megszokott gépies mozdulatokkal, kimért udvarias arccal átadta a férfinak a fájdalomcsillapítót.
- Félreérted! Egyik férfi olyan, mint a másik. Ide gyógyszerért jönnek, nem udvarolni.-vágta rá a nemrég elvált, vonzó külsejű asszony.
De aztán mégis eszébe jutott, amit legjobb barátnője mondott egyszer:
- Nem értem, Juli, miért van ez, de neked nincs antennád a férfiakhoz!

Honnan is tudhatta volna, milyen egy szerelmes férfi tekintete, amikor visszanéz egy égő szemű asszonyra? Mert otthon, náluk nem láthatta. Apja, anyja tisztességgel leélték egymás mellett az életüket, de szerelem az nem volt.
A szerelem elment a háborúba.

Ezerkilencszáznegyvenkettő nyarán Juli édesanyja a dohányföldről hazatérve mosakodáshoz készült, hogy aztán hozzálásson vacsorát készíteni fiú ikertestvéreinek. Szívbeli leánycimborája akkor futott be hozzájuk izgatottan:
- Anna, Annuska! Gyere azonnal, József itt vár a kaputokban, fontos dologban!
Anna magára nézett, a dohánytól szennyes, szagos ruhájára:
- De hát hogy mehetnék így? Koszos a hajam, ruhám, mindenem!
- Most nem ez a fontos, menj gyorsan!- sürgette Mariska.
Már két éve annak, hogy a falusi táncmulatságokban József senki másnak nem engedi át Anna kezét, derekát. Ha lekérik tőle a lányt, nyomban visszakéri. Húsvétkor, karácsonykor, s minden sátoros ünnepen tiszteletét teszi a házukban, ahol a korán elment szülők halála után élnek az elárvult ikrek, és a szép Anna. A tüdőbajos apa után tizennégy évesen ápolta a lány a nagybeteg anyát a háztartás, meg a földek gondja mellett.
A két fiú örül a derék, megbízható József udvarlásának, hisz látnivaló, hogy komolyak a szándékai.
-Annánk nem fog pártában maradni, ez már biztos!- szokták mondogatni.
József és Anna csak a táncban érintik egymást. A két év alatt csók se csattant, mert az ő kötődésük a szerelmes tekintetükben van.
Amikor megszólal a muzsika, Anna áll talpig ünneplőben a bálozó lányok sorában. József elindul felé, meghajol, kezét a derekára teszi gyengéden, mitől a lányban halvány remegés éled. Elindulnak együtt a táncban, tekintetük tüze egybefonódik. Anna hajában repdesnek a színes pántlikák, József csizmája a csárdás ütemére dobban.
Hát ilyen az ő szerelmük.
- Itt vagyok, Jóska, mi az a nagyon sürgős?- kérdezi Anna szégyenlősen összehúzva magán a szennyes öltözéket.
- Azért jöttem, hogy választ kapjak: szeret engemet? Mihez tartsam magam? A faluban vannak a toborzók! Mitévő legyek? Aláírjam a papírt a frontszolgálatra? Mit mond erre Annuska? Csak azt mondja ki, hogy szeret, és akkor én maradok!

De a lány a meglepő hírtől kábán, lebénultan, csak hallgatott. Nem volt képes kimondani a szót, ami pedig nyilvánvaló volt.
Anna megtudta később, hogy József a frontra indulás előtti éjszakán végig húzatta a kis korcsmában a cigánnyal az ő legkedvesebb nótáját: "Vártalak a keresztútnál pünkösdi rózsával! Kacagó kis párom, többé sosem hívlak, mert a hideg fagyos télben jégvirágok nyílnak…" Mindkettőjüknek tetszett a szép szomorú nóta, gyakran hallgatták együtt a bálokon, a táncok szünetében. Most a szíve szakadt meg a lánynak, amint tudomására jutott József búcsúzása.

Ezerkilencszáznegyvenhárom őszén ikertestvérei hozzáadták Annát az apró termetű, szép arcú Istvánhoz, akivel a fiúk a korcsmában meghányták-vetették a házasság előnyeit.
- Józsefet elszalasztottad! Nem akarjuk, hogy vénlány maradj! Menj férjhez, mert mi nem fogunk eltartani!
Szomorú lakodalom volt, egyedül a vőlegény örült a szép derék leánynak, meg a jussnak, amit a házasságba hozott.
- Tudod, hogy az édesanyád még egy hétig lány volt a lakodalom után?- mondta el Julinak később, már nagylány korában, egyik apai nagynénje, Ilonka néni
- Apád egy darabig türelmes volt, de aztán haragjában letépte róla a rezedaszín hálóinget, és elvette, ami járt néki.
Háborús időkben kezdődött el a közös életük. Kibővítették István örökségét, a régi házat, hogy elférjenek az érkező gyerekek. Európa csatatér lett, a férfinép megritkult a faluban, de a földek nem maradhattak műveletlenül. A gyerekeket etetni kellett, az állatokat gondozni, ugyanúgy, mint békeidőben.
Anna csendes méltósággal hordozta élete újabb terheit. Soványabb, sápadtabb lett, de egyenes derékkal, felemelt fejjel járt a faluban. Hosszú haját levágatta, a Karády-féle frizura, meg a kasaszoknya is jól állt neki. Még sokáig szép volt.
A templomban együtt imádkozott a falu népével a fronton harcolókért és a hősi halált halt katonákért. A családban, és a földeken keményen tette a dolgát, de időközönként kijárt a temetőbe, a szülők sírja fölé, hogy feltörjön belőle az a lelket rázó hosszú zokogás.
Egyszer a férje, István utána ment, és kétségbe esetten kérdezte:
- Még mindég az édeséket siratod ennyire?
- Igen, meg ezt az istenverte háborút, meg magunkat!- zokogta Anna.
- De hát mi élünk, kicsi feleségem!
A falu plébánosa azt mondta Annának egyik gyónása után, hogy: tűrni kell gyermekem, mert Isten azokra rakja a legnehezebb terheket, akiket legjobban szeret!
István jó ember volt, istenfélő, családszerető, és jó férj a maga módján. De az asszonyban már soha nem tudta előhívni azt az egyszervolt édes remegést, amit a lánykori bálokon érzett, ha a táncban József a derekára tette a kezét.

Amikorra a háború véget ért, és a kósza orosz katonák átgázoltak a falu éléskamráin, és ártatlan asszonyain, lassan hazafelé vánszorogtak a frontkatonák is. Csonttá fogyva, rongyosan, tetvesen értek otthonaikba. Az anyák és feleségek sírtak örömükben, és sírtak a szörnyű pusztítás láttán, amit a front elvégzett szeretteik testén, és lelkén.
A városból batyusok érkeztek a faluba élelemért, lisztért, és cserébe cigarettát, ruhaneműt hoztak.
A pengő romlásával már csak természetben fizettek a falusiak: olajjal, tojással az orvosnak, ügyvédnek, mesterembereknek.
Annánál a háború végére már útban volt a második gyerek. Egy hónap volt hátra a szülésig, amikor az egyik hazatérő katona meghozta József halálhírét. Egyedül volt otthon, és a hírt továbbító Mariskának rögtön a bábáért kellett szaladnia, mert. az asszony összeesett, és megindult nála a szülés!
A kis Juli már a béke gyermeke volt.
Annát bűntudat gyötörte, és újra gyónni ment, amint a gyermekágyból felépült.
- Józsefet a háború ölte meg, nem pedig te gyermekem! Most viszont menj, imádkozz a családodért, és fogadd el Isten akaratát!- nyugtatta meg az asszonyt végérvényesen a falu plébánosa.

Amikor Juli haza megy a városból szülőfalujába, apja, és anyja síremléke után mindég megáll a templomkertben emelt világháborús emlékműnél. A márványba vésett hatvanöt hősi halott között ott van József neve is. Már mindent tud anyja, József, és apja kemény, örömtelen történetéről. Gyakran elgondolja: mi lehetett volna, ha nincs a háború?
Újra, meg újra végigböngészgeti az oly ismerős neveket. Ők hatvanöten, innen, a faluból, a háború áldozatai. Ám ezt a háborút megszenvedték az itthon maradottak, gyászoló anyák, az árvák, a szerencsétlen életűek, és az ő boldogtalan drága szülei. Ebben a háborúban nemcsak a hősök haltak meg, hanem egy kicsit mindannyian belehaltunk.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Munkácsy Erzsébet
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 310
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 344
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.3077 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz