Írtam neked ma.
Az éter néma,
és válasz sehol.
Talán ez égő,
nem vagyok élő
azóta, se holt.
Száztizenkétszer
nyomtam rá, képzeld
a frissítésre,
annyira hittem:
társam a bitben
üzen, csak késve.
Próbáltam szkájpon.
Mert mire várjon
tovább a lélek,
aztán meg cseten.
Ne tedd ezt velem,
válaszolj, kérlek.
Súlyos magányom
minden nagy szájton
hullámot vetett,
fájó kommentem
sötét keretben
lájkot ért, hetet.
Kicsiripeltem
izzó szerelmem
a nagyvilágba.
Nem osztottad meg,
nem volt tán kedved.
A szívem árva.
Sötét az ablak,
vége a napnak,
lám, bealkonyul.
Hogy tud így fájni?
Ma minden szmájli
lefelé konyul.
Még egy utolsó
üresen kongó
státuszfrissítés.
Posztold már bazzeg,
tegnap még bezzeg
lángolt a szív, és
mi maradt mára?
Csak köd és pára?
Kód a sorokból?
Hisz a netposta
roskadozott a
lávju loloktól.
Feledjem tán azt?
Egy világ választ
el tőled, drága.
Éjsötét végzet
állt közénk, érzed?
Remegek, várva
egy apró jelre,
szívem szerelme,
hogy enyém vagy még.
Merre jársz vajon?
Tudni akarom.
Gyötör a kétség.
Aggódom. Rémes.
Mért kínzol, édes?
Megáll az eszem.
Átmegyek már a
szomszéd szobába,
és megkérdezem.