Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Naplórészlet a Paradicsomból 3.

, 399 olvasás, ariel , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

Sötétedik. Majdnem nyolc óra van, most ballagok hazafelé, egy nagyon pozitív és valóban felszabadult nevetéssel végződő kezelésről. Általában jól végződnek a hosszabbra nyúló üléseink. Sokszor elgondolkodom azon, mennyi súlyos teher esik le az emberekről, ha végre megengedik maguknak, hogy bizonyos dolgokra nemet mondjanak… nem is tudom… rengeteg.

Emlékszem, körülbelül huszonegy évvel ezelőtt történt… már "beavatott" voltam, de még rengeteg feldolgozhatatlannak tűnő kis "csomag" volt a lelkemben. Az akkori Tanítóm, akit mai napig mesteremnek is tartok, sokat foglalkozott velem csoporton kívül is, mert - ahogy ő mondta - látott bennem valamit, ami igazán jó és amit, szerinte tovább kell adni…

Akkoriban tele voltam félelemmel. Bűntudattal, hogy nem vagyok elég… semmire. És hatalmas dühvel, amiért ezt éreztem. És amiért ezt éreztették velem… Néha úgy éreztem, felrobbanok…
Ő, aki azóta is egyetlen mondattal helyre tud tenni, akkor azt mondta: "Engedd el ezeket a dolgokat, végleg!" Nem értettem, miért mondja ezt, hiszen minden igazságtalan mondat, és tett iszonyú sebeket ejtett rajtam… és abból volt bőven.
"Engedd el!" Folyton ezt hallottam tőle. "Vedd lazábban az életet! Mindenkinek nem lehet megfelelni… És soha nem fog Mindenki szeretni. Nem fog! Vedd észre, hogy más vagy, komoly, elszánt, kedves, gondoskodó, van hited, minden rossz ellenére… és ez kiveri a biztosítékot az emberek egy részében. Mert nem bírják elviselni, hogy aki sokat szenvedett, és kevés jót kapott… az is lehet jó ember…"
Akkor nehezen érettem, miért vár tőlem ekkora lépést. Néha még haragudtam is rá, mert azt gondoltam, nem érzi át a fájdalmamat. Pedig elmeséltem neki magamról mindent… tényleg mindent.

21 éves voltam. Az azóta eltelt években sokat gondoltam az akkori énemre. Nehezen akartam elengedni a fájdalmat, a félelmet, a szomorúságot. Minden nap reméltem és vágytam a jót, de ott ült bennem, valahol mélyen az agyam egy kis zugában az a huncut kis egó, és ész nélkül kapaszkodott a sérelmeimbe…
Néhány évbe telt, amíg valóban el tudtam engedni mindent. És mindenkit, akiről úgy érzetem, hogy hátráltat. Így maradtam egyedül, két kisgyerekkel, közel tíz évig. Így mondtam le a barátaim egy részéről, akik nem értették, miért akarok változni. Megszoktak. A fájdalmakkal teli, zárkózott, szomorú énemet akarták. Aki mindig hallgatott… Én viszont nem. Nem csak létezni, vegetálni akartam, hanem élni! Igazából élni! Így – a süllyesztőbe kerültek. Legalábbis, az én életemben. Talán érzéketlennek hangzik, de aki volt már hasonló helyzetben, tudja, milyen destruktív hatással tudnak lenni az emberre a "jóbarátok", ha változtatni akar valamin. Na nem minden esetben persze… de én újjá akartam születni. Olyanná válni, amilyen mindig is voltam – álmaimban.

Manapság sajnos csak ritkán beszélek egykori Tanítómmal, mert tudom, milyen sokan megkeresik. Ritkán beszélünk… De szinte minden nap hallom magamban, mit mondana, ha kérdeznék. Olyankor elmosolyodom, mert igaza lenne. Mint mindig. Kívülállóként jobban meg tudunk ítélni helyzeteket, plusz ő ezt csinálja már… húúúúú sokkal régebben, mint én.

Este van. El is fáradtam rendesen. A mai napom remek volt. Nyugodt vagyok és elégedett. A hölgy, akinél voltam, végre már nincs rosszul. Tud aludni. Tud nevetni, szívből. Régóta nem tudott. És most igazán jól van. Egy ideje már jól van. Az ilyen napokért érdemes csinálni, és átadni mindazt, amit egykor én is megkaptam. Tőle. Akinek azóta is hálás vagyok.
Egy ideje már tudom, hogy az elengedés milyen jótékony hatású tud lenni. És ha akkor azonnal megértem, talán most még előrébb lennék. De ahogy mondják, minden akkor történik meg, amikor itt az ideje…

Azóta, hogy én is azt az utat választottam, amit a Tanítóm, engem is gyakran érzéketlennek tartanak. Mert nem simogatom senki egóját ha sír, bár sajnálom, igazán… de inkább arra ösztönzöm, hogy lépjen, és változtasson. Tudom, milyen nehéz. Átéltem. Éppen ezért azt is tudom, hogy nem lehetetlen. Mondják, hogy az ember nem tudja levetkőzni a személyiségét… ez igaz. Csakhogy senki nem születik szenvedőnek, áldozatnak, és vesztesnek sem… csak rá kell jönni, hogy megérdemeljük a boldogságot. Ami természetesen sosem anyagi természetű. Véletlenül sem az, bár tudom, ezzel sokan vitatkoznának. De mit ér a vagyon, a ház, az autó, ha minden fáj, éget és nem tudsz aludni… mert félsz. Semmit. Csak annak van valódi értéke, amit önmagunkért teszünk. A testi-lelki-szellemi fejlődésünk érdekében.
Nagy kérdés, akarsz-e tenni önmagadért… más sajnos nem fog megmenteni, mert nem tud. Nem vagyunk előregyártott, sokszorosított Krisztusok… Nem tudunk csodákat tenni… Az életünkben a legnagyobb ellenség, aki folyton gátolni próbál, a saját egónk. Neki nem kell a változás, mert ő soha semmiről nem tehet… mindig kívül keresi az okot… soha nem önmagában. És még mielőtt bárki megkérdezné, ez miért jelent problémát - akár a gyógyulásban is -, nos… azért, mert önmagától senkit nem lehet megmenteni… Mert az egó kapaszkodik, és nem enged. Le lehet-e győzni? Igen. Elengedéssel… Ha valamit nem akarsz, vagy nem tudsz, mondd meg. Ne vállalj olyasmit, ami már erődön felül van. Nem akarj mindenáron megfelelni. Legfeljebb önmagadnak. És ha nem megy egyszerre, az sem baj, bőven van idő. Ez nem verseny, nincs benne utolsó hely. Aki próbát tesz, csak nyerhet. És ha azért amit egy gyógyító tesz, vagy mond érzéketlennek tűnik, csak azt tudom mondani, még nem érted, mi a lényeg… ahogy én sem értettem, anno. Haragudtam a segítőmre, ahogy most sokan rám is… De nem akartam belesüllyedni a fájdalmaimba. És léptem. Ahogy a hölgy is, aki már tud éjjel aludni, mert nem fél…

Lehet, hogy az életben minden csak illúzió, és semmit sem kell tennünk azért, hogy valódiságában lássuk és megértsük a világot… de lehet, hogy ez is csak egy újabb paradoxon… és valójában teljesen magunkra vagyunk utalva. Ki tudja… Én hiszem, hogy nem kell mindenkinek mindent egyformán csinálnia. És nem ugyanakkor… Idővel majd jön minden, pont akkor, amikor kell. Olyan formát öltve, ami hatni tud. Csak merjünk lépni.

Megjegyzés: /Fekete Zsazsának ajánlva/
/2014, nyár/

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: ariel
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 168
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15
Összes: 184
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1605 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz