Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Az én Anyukám

, 381 olvasás, VDavid , 9 hozzászólás

Elmélkedés

87 tavasza egy áprilisi éjszaka s rajta a korona,
mikor csendült fel az éj szava és sírt fel hangosan
egy újszülött vicces, de fültépő mosolya,
Tízen-harmadika, valahol a világban,
lehet egy harmonika, vagy egy dob szava,
mart bele az alkonyba, mikor csak nyögve mondtam,
Anyu vigyél haza!
Átkaroltál s szorítottál erősen,
féltőn óvón,
és én szeretetben ringatózom.
Úgy ringattál és altattál el,
mint a nyári szellő, mi sose múlna el.
A mosolyt az arcodon, nem feledem!
Én ott voltam veled, s Te ott voltál nekem.
Anyu bárcsak örökké fognád két kezem,
bárcsak óva intenéd, minden léptem,
hogy lépteim ne tűnjenek el a sötétségben.
Már az első perc, egy néma óra,
a mutató is csendült a harang szóra.
Lágy dallam, s a szívednek mosolya,
lett örökre bölcsőm ringatója.
Mit tehetnék érted?!
Én kérdem mert féltelek téged!
Sose lesz senki, ki a helyedbe léphet!
Te vagy az első az egyetlen és az utolsó nő,
ki belépet szívem ajtaján, és én a fiad maradok, ki fel sosem nő!
Mindig az leszek ki ha könnyeket lát szemedben,
bele remeg!
Hisz te vagy a legerősebb s legbátrabb,
karjaidban vagy épp kebledre ölelve védtél,
akár ki vagy mi jött, Te sosem féltél.
Közém és a bajok közzé álltál ugyan,
de ha kellett hagytad, hogy arcomon a sors tenyere nagyot csattan.
Mondván tanuljak a hibákból, a ki mondott szavakból,
mik ne szúrjanak hátulról.
Neked köszönhetem azt ki lettem,
minden lélegzet vételem, s hogy erre a földre 27 éve léphettem.
Bárcsak el mondhatnám szavakban, mennyire szeretlek,
bárcsak tudnád, mennyire féltem minden léptedet,
hogy egyszer nem hoznak haza lábaid, s nem foghatom két kezed,
bárcsak tudnád azt, mi zajlik bennem, mióta először a szemedbe néztem,
ha egy szavam lenne, mi utolsó e létben,
azt hozzád intézném azt nem kétlem!
Utolsó lélegzetem, ha neked adhatnám,
akkora lenne, hogy nem kellene lélegezned,
se most se száz év múltán.
És ha már szívemben csak, egyetlen dobbanás maradna,
akkor az csak neked dalolna,
neked mondaná el, mit szavakban, nem tudtam,
hogy, Te vagy a legszebb kincs, kire a sötétségből bukkantam!

Köszönöm, hogy te vagy az Édes Anyám!
De eljött az idő!
Hogy én legyek a lovagod a harcmezőn,
ki megvívja, minden harcod,
s nem engedi, hogy könnyekben ázzon arcod!
Mert minden nap boldognak akarlak látni,
s nem pedig a szomorúsággal csatába szállni!
Had legyek most, én ki a testével óv téged,
szíved a szívemben, bár sosem kérted,
de akkor is szeretlek s védelek,
míg csak élek s ajtómon, be nem kopogtat a végzet!
s még ha felé is emelkednék eme létnek,
akkor, Angyal leszek, ki fentről figyel téged!
Köszönöm, hogy szeretsz s szerettél,
minden szavad máig bennem él!
Köszönöm, hogy szerethetlek s hogy szerethettelek,
Tudd!
Már nem vagyok a karodon ülő kis gyermek!
Felnőttem!
S most már, Én védelek Téged!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: VDavid
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 338
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.6199 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz