Miattad izzottam, váltam tüzes szekérré
voltál az ölelés… Van ember ki ne kérné?
A hang, mely bársonyba, álomba fedett.
A látvány mely felett, szótlan vagyok.
Elhagytak ezernyi szúró gondok-bajok
Elfogyott egy rémültnyi kétség-
levegővételnyi cinikus panasz.
Elüldögélnék így tétlenül, csak veled…
Ha maradsz…
(S oly kegyetlen nézni azt, ahogy nyárból
az élet tovább szalad/sz.
Majd egy rőzsehordó asszony formájában
kézen fogva, mint idős beteget,
végső nyughelyére… tél-odvába fordítja fejét
a "természet"… Fájó, hogy a szó oly kevés
kifejezni azt kötött pulóvert, amit ha lerántnak
vele fák ezrei… Mint levélfonal… Foszlik szét
-e meleg érzés… Válik csöndes hideggé…)
És újfent rettegek, fogaim közt vacogok.
Én egyben keresem azt, kitől lázas beteggé…
Térdem tőle reszket… Hiába próbálom ne tenni…
Hangom csuklik végtagom nem marad veszteg.
Én bányák mélyén nem gyémántra, csillogó
zafírok mámorában akarom áztatni- elfedni
arcomat… "alkonyba érő gyöngyfonál, finomra
szabott rúzsszalag…" Oh… ezt az őrlő harcot…
Ezt a finom puha kicsiny hibáival is kecses…
púder nyomott… andalító édent- csókolnám oly nagyon
Gyémántok közt éjsötét széndarab…
kihűlt szívkemencém éltetője… ölelnélek
míg ki nem alszunk…
Online látogatók:
Látogató: 182
Regisztrált: 2
Kereső robot: 31 
Összes: 215
Jelenlévők:
