Szél tépázta mezőn heverek
elhagyatva, egyedül,
hol négykézláb búzaszemeket
rágva múltam menekül.
Kifordulva ég körülöttem
eme szétesett világ,
mikor durva jég-szülőföldem
csak dudvákat hány ki rád.
Karcolok a falra egy jelet,
mely ikonná idomul,
harcolok, ameddig csak lehet,
míg lelkem ki nem borul.
Vén erembe mártom pennámat,
majd felhányom az égre,
végtelenbe létem feltámad,
békére lelek végre!