Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Magányosság

, 209 olvasás, Francoise_Perth , 6 hozzászólás

Halál

   Csodálatos, téli nap. Az a fajta, amilyenről karácsonykor álmodozik az ember, de akkor, pont a megfelelő pillanatban csak a legritkább alkalmakkor következik be. Ellenben azon a januári napon pontosan ilyen idő volt.
   A hőmérséklet jóval fagypont alatt járhatott, és süvített a jeges szél. Az eget sötét fellegek takarták a kíváncsi tekintetek elől minden irányban a horizontig nyújtózkodva. Hullott a hó. Nem olyan intenzitással, mint ahogyan szemerkél az eső, hanem erőteljesen, rövid órák alatt vékony hóréteget képezve minden háztetőn és úton, ami az idő múlásával egyre csak gyarapodott.
   A folyópart csendes volt. A vízig vezető lépcsőt is beborította a friss hószőnyeg, ami még majdnem teljesen érintetlen volt. A gyorsfolyású folyó felszínén kis jégtáblák képződtek a hidegben, amik az ítéletidőben helyettesítették a hajókat, és békésen csordogáltak lefelé. Még ezeken a vándorló szigeteken is megült a hó. A túlparton levő ártéri fák is beöltöztek ebbe a fehér bundába. Minden, minden fehérbe borult, minden megtisztult, és megnyugodott. Egyedül a Nap mozgott rohamosan a láthatár széle felé, de utolsó erejével még fénybe borított minden egyes hópelyhecskét, megadva nekik azt a csodát, hogy néhány röpke pillanatig földi csillagokként ragyoghattak.
   Csodálatos téli nap volt, amilyenről karácsonykor álmodozik az ember.
   A táj ilyen díszbe öltözését azonban nem méltatták sokan figyelemre. Néhányan még csak kinéztek az ablakon, a meleg szobából elgyönyörködtek egy pillanatig a látványban, de az szinte senkinek nem jutott az eszébe, hogy testközelből meg akarja tapasztalni az igazi telet. Inkább nyakig felöltözve a fűtőtesthez bújtak, forralt bort kortyolgattak, és mindezzel teljességgel meg voltak elégedve.
   Egyetlen kivétel volt ez a felfogás alól, bár őt is önös érdekek űzték ki a hóviharba.
   Egy magányos alak üldögélt a folyóhoz vezető, havas lépcső egyik fokán dideregve, de céljától eltántoríthatatlanul.
- Nem fázol? Olyan hideg van! Ne is próbálj hazudni nekem, látom, hogy reszketsz! Gyerünk, ismerd már be! Ha hazamennél, biztosan kitörő örömmel fogadna mindenki, és kiderülne, hogy már régóta kerestek. Talán még…
   A magányos alak egy lépcsőfokkal lejjebb araszolt.
- Miért olyan jó itt lenni? Jó, elismerem, hogy gyönyörű minden, de akkor is! Kellemetlen egy idő van! Akár haza is mehetnél, és onnan is élvezhetnéd a látványt! Biztos vagyok benne, hogy nem küldene el senki! Haragudtak rád, ennyi az egész, de talán már…
   Egy lépcsőfokkal lejjebb.
- Jól van! Bocsánat! Nem akarlak én rábeszélni semmire, csak annyit mondok, hogy szerintem butaságot csinálsz. Nagyot. És még csak nem is történt semmi olyan, ami ezt megindokolná tőled! Mert ha lenne valami nyomós okod, akkor talán…
   Újabb fokkal közelebb merészkedett a vízhez.
- Jó, tegyük fel, hogy van rá indokod! Akkor sem ez a legjobb megoldás! Gondold át még egyszer! Ha véget vetsz mindennek, mi lesz attól jobb? Semmi! Mert ez után nincs semmi! Csak azoknak lesz rossz, akiket itt hagysz, de neked nem lesz jobb! Talán ha, esetleg…
   Már alig egy kevés választotta el a fodrozódó vízfelszíntől. Már csak néhány keskeny lépcsőfok…
- Rendben! Elfogadom, te ezt a megoldást választottad! De ragaszkodsz ehhez a kivitelezési formához? Miért nem választasz egy kevésbé fájdalmasat? Megfagyni nem olyan kellemes ám, mint amilyennek képzeled! Inkább találj ki valami gyorsabb módszert! Meg amúgy is, tönkretennéd ezt a gyönyörű képet! Nem tudod letagadni, látom rajtad, hogy téged is teljesen elvarázsol! De elhiheted, nem lenne ugyanaz, ha egy ilyen kis fagyott testecske úszkálna ott a vízben… Teljesen agyonnyomná a hangulatot! Talán ha inkább…
   A magányos alak felállt, lejjebb lépett eggyel, és újból helyet foglalt.
- Kérlek! Könyörgök! Hagyd már abba! Nem lehetsz ilyen önző! Gondolhatnál néha rám is! Szerinted mégis mi lesz velem a halálod után?
   Csend. Semmi mozgás, legalábbis emberi nem volt se közel, se távol. Csak a Nap folytatta lankadt zuhanását a hópelyhek társaságában, és a túlpart fáit táncoltatta a szél.
- Nem tudom – szólalt meg végre a magányos alak, csak úgy, a semmibe. Ő persze úgy képzelte, hogy az őrangyalának kérdésére felel. Nem volt egy lélek sem a szabad ég alatt, ő mégis, ahogy elfordította tekintetét a festményre illő tájról, egy alakot pillantott meg maga mellett. Nem lepődött meg, jól ismerte már.
- Komolyan képes lennél az ismeretlenbe taszítani engem?
- Hát, ne kövess! – szólt a hideg lépcsőfokon ülő alak képzeletbeli társaságához. Tudta, hogy nem hallhatta senki, így nem feszélyezte magát. Úgy gondolta, hogy ez így pont egy szép befejezés lenne. Az egyetlen olyan lénnyel akarta tölteni utolsó perceit, aki megértette, és aki ebből kifolyóan hagyományos értelemben nem is létezett.
- Kérlek, menj haza!
- Haza? Otthon? Létezik az még?
- Már hogy ne létezne! Megváltozott egy kicsit, de attól még ugyanaz maradt! Meglásd, nem kell majd sok idő, ezt is gyorsan meg fogod szeretni, és ehhez is teljes szíveddel fogsz tudni ragaszkodni!
- Ragaszkodhatok hozzá bármennyire, megtartani akkor sem tudom. Gyenge vagyok hozzá!
- És ezzel majd úgy gondolod, erős leszel? Az tesz erőssé, ha te irányítasz? Persze, az életed felett csak akkor lehetsz úr, ha te szabhatod meg, mikor, hol és hogyan érjen véget. De ez nem erő! Ez gyávaság, ami még a gyengeségnél is rosszabb! Erős akkor vagy, ha el tudod fogadni a változásokat!
   Rövid csend, csak a szél süvített egyre hangosabban, mintegy búcsúzkodva a Naptól, ami végleg eltűnt a láthatár mögött. Sugaraival még megfestette a felhők alját, de fényét már nem szórta a hóra, ami így hirtelen rideggé és élettelenné vált a fény, a csillogás nélkül.
- Sajnálom! – sóhajtotta az alak, és felállt. Képzelt társa ijedtében összerándult mozdulatára. – Igazad van! Bocsáss meg!
- Nincs mit megbocsájtanom.
- De van! Megint meginogtam.
- Megszédültél a szakadék szélén, de nem zuhantál le, és ez a lényeg! És hidd el, a többi ember számára is ugyanilyen ijesztő a holnap gondolata! Mégis lefekszenek este, és felkelnek reggel, és remélik a legjobbakat. Hozzád hasonlóan küzdés minden pillanatuk.
   A magányos alak eltávolodott a vízparttól, és minden lépcsőfoknyi távolsággal jobban érezte magát, helyesebbnek vélte a döntését. Elmerült a gondolataiban, és legjobb barátját, egyetlen igaz ismerősét figyelte, aki mellette haladt, és megkönnyebbülten mosolygott.
   Annyira elmerült a látványban, hogy nem vette észre, mégis, rajta kívül még valaki kint maradt az ítéletidőben, az övéhez hasonlóan nyomós okkal.
   Ez kivárta, amíg a magányos alak nem létező társával egyszerre fellép az utolsó lépcsőfokon is, aztán lecsapott rá. Csak ki akarta zsebelni, de a magányos alak felkiáltott ijedtében, mire nem maradt más választása, mint elhallgattatni.
   Lövés dördült.
   Egy csodálatos, téli estén, ami ideális lett volna karácsonykor, egy rabló kiforgatta áldozata zsebeit.
   A magányos alak anyagi javaitól megfosztva terült el a földön. Körülötte a friss havat vörösre festette kiömlő életnedve. Nem érzett fájdalmat, csak furcsán tompult volt, így nem látta értelmét, hogy megmozduljon.
   Csak még egyszer felnézett. Látta, hogy őrangyala lefekszik mellé, homlokát az övéhez szorította, és látta a szemeiben a félelmet, ami az övében is tükröződött.
   Ez már nem a holnaptól való félelem volt. Már átvedlett azzá az ismeretlentől való félelemmé, hogy vajon mit kapnak majd egy új holnap helyett.
   A magányos illető úgy halt meg, ahogyan élt: egyedül. Ő mégsem érezte magát magányosnak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: Francoise_Perth
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 321
Regisztrált: 0
Kereső robot: 26
Összes: 347
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.3206 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz