Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Három nyírfa

, 587 olvasás, Pacsirta , 26 hozzászólás

Sajgó lélek

Régi fotót tartok a kezemben. A régi ház udvarán készült. A gyerekek még kicsik rajta… igen, egyik kicsi, másik pici… Mosolyt csal az emlékezés az arcomra. Látom fiam kis szöszi haját… Sokáig szőke volt, talán tíz éves kora után váltott át barnára. Pici lányom haja, már akkor is sötét volt, és ma is sötétebb árnyalatú a bátyjáénál. Gyönyörködöm bennük. Azóta már felnőttek…
Aztán hirtelen elkomorodom… feltűnik a háttérben három nyírfa… összeszorul a torkom…

Gyerekkoromban nem ismertem, nem is láttam nyírfát. Nem tudom pontosan, mikor találkoztam vele először, de azt biztosan tudom, hogy szerelem volt első látásra.
Aztán, amikor megvettük a telket, máris tervezni kezdtünk. Férjem a ház tervrajzával foglalatoskodott, jómagam meg a rendelkezésre álló maradék területet osztottam fel, hogy mindennek legyen helye.

Majd leadtam a megrendelést: hat darab gyümölcsfa a konyhakertbe, a parkrészbe három nyírfa, egy szomorúfűz, két fenyő és még néhány díszcserje.
A férjem intézte a bevásárlást, munka után viszont, boldog örömmel mentünk a telekre, fákat ültetni.
Amint leszedte a csomagtartóról a facsemetéket, máris rohantam ellenőrizni, megvan-e minden.
Már első ránézésre gyanús volt a dolog. Aztán sorba vettem a gyümölcsfákat. Azoknál minden rendben volt. Ott volt a fűzfa is, de sehol a három nyírfa. Azonnal reklamáltam. Hol vannak a nyírfáim?
Máris, egy kisebb oktatási tanfolyamon vehettem részt. Mivel azokat, az épülethez közel, a gyerekszoba és az ebédlő ablaka közé, csokorba ültetve terveztem, így azok ültetésével még várni kell. Előbb fel kell építeni a házat, munka közben útban lennének a fák, és sérülhetnének is, tehát, csak akkor lehet fákat oda ültetni, ha már tető alatt van a ház, hangzott az ítélet!
Hát, szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, de azonnal világos lett, hogy miért hiányoznak a fenyők is, no meg azt is tudtam, hogy igaza lehet. Bizonyára furcsán nézhettem rá, mert azonnal érkezett egy javaslat is.
– Tudod mit, ha ragaszkodsz a nyírfákhoz, akkor ültessük ki őket az utcára, a járdaszélre, s ott nőhetnek kedvükre. Ide viszont, ha elkészül a ház, ültetünk valami mást, ami esetleg gyorsabban nő.
Az utcára? Oda nem lehet csokorba ültetni őket, csakis egyenként… Egy világ omlott össze bennem, de nem sokat hezitáltam, belementem. Úgyhogy, pár nap múltával, már a nyírfákat is ültettük.

Néhány év elteltével, amikor már tető alatt volt a ház, a három nyírfa, karcsú fehér törzsével, kecsesen lehajló ágaival igen mutatóssá tette a házunkat. Addig is, ahányszor mentünk a telekre, s amint megálltunk a még nem létező kapu előtt, őket láttam meg elsőnek. Hozzájuk futottam, s megöleltem minden alkalommal a szépen cseperedő fácskákat.
Kicsi fiam, oviból hazafelé menet, már messziről felfigyelt a fehér törzsű fákra, s pici ujjacskájával mutatta: az a mi házunk, ott lakunk! Aztán, amíg én a kapunyitással babráltam, ő átölelte a legközelebbi nyírfát, s amikor unszoltam, hogy menjünk be, akkor még elfutott a másik kettőhöz is, megölelte azokat is, csak azután ment be a kapun. Elméláztam rajta, mi jut eszébe ennek a gyereknek?… Aztán magamba szálltam, s már nem is csodálkoztam rajta, hogy mitől nőnek, fejlődnek ilyen szépen ezek a fák.

A parkba, ahová a három nyírfát eredetileg terveztem, végül három akáccsemete került, aminek különösen akácvirágzáskor örültünk, mert illatukkal betöltötték a lakást, meg az egész kertet. Mire hintát kellett felkötni a gyerekeknek, akkorra az akácok ágai jól megizmosodtak, tehát ez sem okozott gondot, repülhetett a hinta… A fűzfa is szépen fejlődött, alatta a pázsiton sokat játszottak a gyerekek, már kellemes árnyékot biztosított számukra.

Még csak a földszintet laktuk, ugyanis a manzárdszobák, anyagiak hiányában, nem készültek el. Téglával befalazva álltak az ablakai, sorsukra várva. Elfértünk még lenn is, gondoltuk, mire nagyobbak lesznek a gyerekek, majd csak tudjuk tovább építeni.
Nem így történt. Közben megérintett bennünket a háború szele. Gondolkodásra nem volt túl sok idő. Eldöntöttük, hogy áttelepülünk Magyarországra. A döntést tett követte. A gyerekeket a nagymamához vittük falura. Mi viszont csomagoltunk, egy álló hétig. Túl sok bútort nem vihettünk magunkkal, hiszen albérletbe költöztünk. Csak két szobácskára valót, és a konyhát, de a könyveimről nem tudtam lemondani.
Mindenről pontos listát kellett írni, a könyvekről is: író, könyvcím, kiadó. Ezer darab könyvről… Hát, nem kis munka volt. Miután mindent kamionba raktunk, elmentünk a vámra, ott alaposan átnézték a listát, leellenőrizték a dobozokat, majd lezárták pecsétekkel a kamiont. Csak lepecsételve mehetett át a határon. Miután ezt elintéztük, mi is kocsiba ültünk, s elhagytuk újvidéki házunkat. Nem köszöntem el tőle, a fáktól sem… nem néztem vissza, hogy búcsút intsek a nyírfáknak, csak nyeltem némán a könnyeimet.

Új haza, új otthon, új élet… két kisgyerekkel a nulláról kezdve. Nem kívánok kitérni a részletekre, annyit mondok csupán, igen küzdelmes volt. Az éveket sem volt időnk számlálni, de lett új otthon is. Igaz, csak egy panellakás, de nagyon örültünk neki, mert végre a miénk volt.
Hanem, váratlanul felkínáltak, egy közeli kis falu külterületén egy zártkertet, kis házzal, potom pénzért. A férjem nézte meg először, elragadtatva mesélt róla. Én tiltakoztam, egy hektár, túl nagy terület, ennyi munka mellett nem tudjuk megművelni, kisebb kert kellene… Aztán kiruccant az egész család háztűznézőbe. A gyerekek visítoztak: Ez a miénk?… Vegyük meg, vegyük meg!…
Itt lehet fára mászni, labdázni, fűben hemperegni… Ezen üdvrivalgások közepette magam is szétnéztem. Gyönyörű kilátás a Mecsekre, a kert tele termő gyümölcsfával, lesz konyhakertem, virágos kertem, tér, határtalan tér… Ez már majdnem olyan, mint a tanya, ahol felnőttem, és most éppen én legyek a kerékkötője?… Kimondtam rá az áment!

Amint hivatalosan is a miénk lett, első utam egy faiskolába vezetett, s vettem három nyírfacsemetét.
Hétvégén, ásóval, kaszával, kapával felszerelkezve mentünk a kertbe, kicsit rendet rakni.
Amikor meg volt a beosztás, kijelöltük minek hol lesz a helye, akkor a majdani pázsit sarkára ültettem a nyírfacsemetéket egy csokorba…
Megkapaszkodtak gyorsan, de nehezen indultak növekedésnek. Már-már aggódtam, hogy talán a talaj nem megfelelő számukra, féltem, hogy kivesznek.
Már javában berregett a fűnyírógép a pázsiton, a konyhakertből kosárszámra vittük haza a finomabbnál finomabb zöldségeket, a fákon érett a gyümölcs, volt ott gyerekzsivaj, kacagás, amikor felfigyeltem rá, mekkorát nőttek a nyírfák. Azontúl nőttek folyamatosan, szorgalmasan, nyúltak az ég felé…
A gyerekek viszont lassan elmaradtak. Kamaszkorukban már nem találták olyan jó bulinak, mindig más programjuk akadt. Néha még kijöttek, segíteni felszedni a krumplit, vagy diószüretkor, de lassan végleg elmaradtak. Amióta dolgoznak, azóta meg végképp nincs rá idejük. Így hát magunkra maradtunk. Amikor megállunk a kapu előtt, mindjárt a nyírfákon akad meg a szemem. Hát igen, ők is felnőttek már, vagy tíz méter magasból integetnek le az ágaik. Ha elfáradok, ott kötöm fel a nyugágyat, a karjaikban oly jót szoktam pihenni. Gyönyörködöm a lombokon átszűrődő fényekben, a levelek játékában, a suttogásukat is hallani vélem. Aztán álomba ringatnak, s felébredve frissnek, pihentnek érzem magam, nem is csoda, három ifjú dalia karjaiban könnyű újjászületni.

Nem is értem, mitől van mégis, hogy oly gyakran látni vélem, emlékeim tündérködén át, ott a régi ház előtt azt a három nyírfát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 325
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 349

Page generated in 0.1987 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz