Már megint egy unalmas kémia óra – gondolta rajtam kívül mindenki más a laborban. Hiába a basáskodó tanár úr vagy a furcsa pillantások, nekem akkor is ez volt a kedvenc tantárgyam. Szinte ittam az előadó szavait és csüngtem minden elvétett mozdulatán, amikor egy fekete alakot észleltem a perifériás látókörömben. Az ablak előtt állt, egyenesen engem figyelt. Folytattam a kísérlet megfigyelését, de az agyam csak arra az árnyék szerű valamire tudott fókuszálni – mégsem mertem odanézni. Elkezdett izzadni a tenyerem és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a helyzettől. Ez így ment hosszú percekig. Tudtam, hogy nem bírom ki az óra végéig, annál sokkal jobban féltem az esetleges következményektől – bár, lehet inkább a kíváncsiság furdalt annyira nagyon.
Összeszedve minden bátorságomat, az ablak felé fordultam. A lény nem mozdult. Teljesen kővé dermedtem, de megengedtem magamnak egy végigmérő pillantást a férfin. Valószínűleg az volt, hiszen viszonylag széles vállai voltak, valamit zömök felsőteste. Annyira zömök, hogy biztosan tudjam, nem nővel van dolgom, de nem is gyerekkel. Egy felnőtt férfi – ez a tudat még jobban megijesztett. Többet nem is tudtam kivenni belőle, mert hosszú, fekete csuklyás zubbonyt viselt, sőt, még az arca is el volt takarva valami ruhaneművel. Nem tudnám megmondani, pontosan mivel, még nem láttam ezelőtt olyat, az egész anyagon mindössze két nyílás volt – a férfi szemei egyenesen az enyémbe hatoltak. Észre sem vettem, de a számat fokozatosan nagyobbra és nagyobbra nyitottam. A szemei ugyanolyanok voltak mint az enyémek! Egyfajta megmagyarázhatatlan melegség öntött el a felfedezéstől. Azért ez nem olyan hétköznapi színkombináció, hogy minden második ember örökölné, igaz?
A tanár úr befejezte a kísérletet, az osztály felé nézett és megkérdezte, kinek van valami kérdése a látottakkal és halottakkal kapcsolatban. Nekem lett volna, bár nem a tananyaghoz köthetően. Mr. Dean észrevette, hogy immár kilencven fokos szögben, egész testemmel az ablaknak voltam fordulva, és a lehető legkisebb figyelmet sem szenteltem a mondandójának.
– Miss Mills, megosztaná az osztállyal mi olyan érdekes az udvaron, ami elvonja a figyelmét az órámról? - köszörülte meg a torkát, miközben lelépett a katedráról és közelíteni kezdett a padomhoz.
– Ön… ön nem látja? - ujjammal az ablak felé böktem, ahol még mindig ott állt a csuklyás férfi.
– Mit kellene látnom, Miss Mills? Ja, vagy úgy. Tudja, engem nem kötnek le a félmeztelen kisfiú felsőtestek, bármennyire is meglepi ez Önt. - felelte szarkasztikusan, mire az egész osztály felnevetett.
Hát persze. Az udvaron egy fél tucat felsőbb éves fiú hempergett félmeztelenül a szűz hóban.
– Hmm… óraidőben ráadásul? Bejönnek magácskának a rosszfiúk, Regina? - emelgette szemöldökét Mr Dean, majd mielőtt válaszolhattam volna nevetséges kérdésére, sarkon fordult és kiment a teremből.
Nem gondoltam volna, hogy valaha köszönettel tartozom majd a tizenegyedik osztály nagyképű "férfi" tagjainak, de kínos kifaggatásomnak éppen az ők hülye és gyerekes bátorságpróbájuk vetett véget, ugyanis a tanár úr – eleget téve pedagógiai munkakörének – villámgyorsan trappolt kifelé az udvarra és grabancon fogta a szabályszegőket.
Néztem, hogyan dobálja be egyesével a tanár úr a fiúkat az aulába és szemem sarkából láttam, hogy az alak még mindig rezzenéstelenül bámul engem. Kicsit ingerültebben kaptam fel oda a fejemet, mint először és ezúttal fel is álltam, majd az ablak felé léptem párat. Az alak mintha megijedt volna, hátrált néhány centit az üvegtől, majd sötétlila füstfelhő közepette egyszerűen eltűnt. Nem hittem a szememnek. Elkezdtem kiabálni.
– Ti is láttátok ezt? - kérdeztem a padtársaimat türelmetlenül.
– Persze. Utálom a kémiát, de Mr Dean nagy arc! Azt figyeld, Matthew-t a lábánál fogva húzza az ajtóig! Hát ez óriási! Ugye kamerázza valaki? - Jared teljesen odáig volt a jelenettől és már kapott is a kabátzsebéért, hogy elővadássza a mobilját.
– Nem, én az alakra értem. Ti is láttátok, hogyan tűnt el? - miközben kimondtam e szavakat, éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, amitől egy kicsit feszengeni kezdtem.
– Te meg miről beszélsz, Gina? - kérdezte értelmetlen arccal a mellettem ülő lány, megérintve a vállamat.
– Semmi… igazából semmi. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
– Gyere, inkább segítsünk Jarednek megtalálni a mobilt! - lelkendezett Clara, kicsit jobban, mint amit a helyzet megkívánt.
Engedve az unszolásának, elkezdtem matatni a tolltartókban és Jared zsebeiben, de fejemből még sokáig nem bírtam kiűzni a fekete csuklyás férfi látványát. Többet akartam róla tudni. Miért ilyenek a szemei? Miért követ engem? Szerencsére, kérdéseim nem maradtok sokáig megválaszolatlanok.
|