Fodrozódik a félhold
A kavicsok vezette patakok hullámain,
S minden az elmúló homályba vész,
Ahogy elmossa kínzó életed apró nyomait.
Ott vagy a hegyek csúcsán,
De a mélyben tündöklő megtört arcodon
Ragyog a félelem megmaradt
Ölelő álma minden hajnalon.
Szerepeid elfogynak egyszer
A megfáradt idő hamvaiban,
S akkor a vadon hívó szava
Árnyékod fölé emel, s mutatja utad.
Nem baj, ha fogy az időd,
Mi életed végét kívánva hajszol tovább,
Nem baj, ha elmúlt tetteid
Nyoma rejtett titokként újra megaláz.
Minden elmúlik egyszer,
S, ha majd véget ér a remény,
Halálod boldog szülöttje te leszel
Ki már nem kér, s nem ígér.