Halványul a késő alkonyi fény,
porszem sem csillan a fénysugárban,
és hamvad már a felhők parazsa,
de 36 fok van a szobámban.
Felkúszott az alkonyi égre
az első csillag, az éj hírnöke,
jó pásztora is ballag utána,
olvadt ezüstként fénylik üstöke.
Erkélyen állok, kezemben pohár,
enyhítő lesz tán az esti szellő
- remélem bágyadt agyammal - s lesem,
mozdul-e végre felettem felhő.
Az álomvendég messze elkerül,
az égen hulló csillag tűnik el,
s a fényeken túl egy távoli táj
emléke lelkemben életre kel.
Emlék egy nőről, egykor enyém volt,
ám hű szerelme már csak fájdalom,
mert úgy múlt el az életemből,
miként e fény hunyt ki az alkonyon.
Hirtelen, ahogy a nyári zápor,
frissítőn hull rám egy másik távlat:
árnyakon túl kézen fog majd újra,
hol az évek örökre megállnak.