Egy szép nyári, békés, csendes este,
A házak ablakai félig nyitva,
Betódul a mező illatával
Elvarázsolt, sejtelmes muzsika.
Előbb csak egy hegedű pittyen halkan:
Van-e fül, melyhez érdemes szólni?
Olyan lélek, mely örül a dalnak,
S általa képes megvigasztalódni?
Aztán tovább rezegnek a hangok,
Sétálók lelkeitsimogatják
Félénken csusszannak az ujjak,
S dallam szárnyal, újabb és újabb.
Beethoven tavaszi szimfóniája
Lassan betölti az egész teret,
Meghökkent útjában egyetlen percre
Minden bűnöst és minden szentet.
Egyszerre zongora fodrozza a dalt,
Művész bűvöl tarka billentyűket,
A két hangszer, egymásba fonódva,
Elvarázsol minden halló embert.
Már nem emberi ez a zene,
Lelket simogató szimfónia,
S az esti csendben boldog lesz tőle
Minden érző és értő emberfia.
Tán a két zenész nem is tud egymásról,
Ujjuk közös dalba magától fogott.
Testtelenül, a zene szárnyán,
Létrejött egy nem sejtett légyott.