Egy egyszerű srác vagyok, ki sok kosarat kapott…
Kinek elvett az élet, majd később adott,
De mit adott, azt elpazaroltam…
Így végső keservembe, fogtam egy tollat.
Elkezdtem írni, majd írtam és írtam.
Ez volt csak nekem, de szerettem, így kibírtam.
Teltek a napok, egyre jobban unatkoztam,
S ahogy teltek, annál többet írtam, mire észbe kaptam, már egyedül voltam.
Barátaim már nem hívtak el, lányok sorra elutasítottak.
Úgy voltam vele, híres leszek s akkor majd, elfogadnak.
Ebbe a célba kapaszkodva teltek keserű napjaim,
Az összegyűrt papírok, elárasztották nappalim…
Verseim nem olvasták, sorok mögötti érzéseim süket fülekre találtak,
S kiket el is találtak, félre értelmezték, csalódtak mikor nem azt kapták mit vártak…
Abbahagytam az írást, utána a sport volt az életem,
Élveztem, hatalmas sikereket értem el.
Túlságosan erőltettem, túl gyorsan akartam a csúcsra törni,
Óvatlan voltam, leestem, mert nem tudtam kapaszkodni…
A lábam nem bírta, így abbakellet hagyjam,
Szinte hallottam, hogy az élet nevet rajtam…
Középiskolás lettem, mindent újra kezdtem.
Hamar kiközösített, kitaszított lettem…
Minden lány utált… pedig nem is ismert engem…
Nem tudtam, még is mit kellene tennem…
Fogtam magam, s régi verseim elő vettem.
Sok volt mi biztatott, hogy lesz ennél még jobb napod,
Persze ehhez élned kell, s látnod egy új holnapot!
Míg nem tudod mit hoz a jövő, ne add fel!
Ez állt benne, s az ilyenek hallatán jobb lesz az ember kedve…
Mosolyogtam, hogy régen milyen bölcs voltam…
S, hogy a múltban, a jövőm vigasztaltam…
Erőt adott, bár nem olyan nagyot,
De elég ahhoz… amivel talpra állhatok.
|