Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az Ili folyó ajándékai II.

, 458 olvasás, doktorur , 9 hozzászólás

Somolygó

Írásom első részének végén szóba kerültek Gábor a "brutál" állandó eposzi jelzője kapcsán Homérosz kolléga által megénekelt Odüsszeusz horgásztárs fogásai a Földközi tengeren. Nos többen kérdezték tőlem, hogy nevezett ókori előfutára a horgászok népes táborának akkoriban, hogyan és mire horgászott. Tudom nem tartozik szorosan a tárgyhoz és nem is illik bele az Ili folyói kalandjaink sorába, de hát szokásos szűkszavúságom keretein belül azért röviden megvizsgálhatjuk a problémát.

Mint az köztudomású Odüsszeusz a maga korában (i. e. kb. 1300 évvel) az Ithakai Íjjal Horgászók Egyesületének az elnökeként elutazott hajóval a trójai szövetség meghívására, egy maratoninak mondott 10 éves horgászversenyre. Pénelopé nevű nejét és még a gyermekkorban lévő Telemakhosz fiát otthon hagyta, mert akkoriban az utazás sok veszéllyel járt és bizony szélcsendben az elszánt pecásoknak keményen meg kellett ragadniuk az evezőlapátot a hajóban, mert környezetvédelmi okokból csak a vitorla és az evező volt engedélyezve. A többi görög horgász szövetség képviselői is összegyűltek a közelgő trójai versenyre. Már eleve rossz előjelekkel indult az egész, mert a viszály istennője Írisz egy óriási bojlit ajánlott fel a legügyesebb horgász számára, de a többi féltékeny istennő Héra, Afrodité meg Pallasz Athéné nem tudták eldönteni melyikük kedvencét illetné is a tuti pontyfogás eme örök kulcsa. Ezen teljesen összekaptak és a verseny eredményét némi csalástól sem visszariadva próbálták befolyásolni. Aztán még ott volt az az apró malőr, hogy amikor a Trójai Horgász Szövetség küldöttségének képviselőiként Párisz és Hektor elmentek meghívni a versenyre a többi görög szövetséget, akkor valahogy sikerült kifognia Párisznak Helénát is (na ebben Aphrodité istennő keze is benne volt) Menelaosz szövetségi aligazgató feleségét és magukkal vitték Trójába. A bonyodalmakat tetézte Akhilleusz felbukkanása, aki akkoriban a tengeri hydra fogás világcsúcstartójának számított és nem volt hajlandó figyelembe venni a versenyszabályokat. Hol horgászott, hol meg csak duzzogott és a segítőjére Patrokloszra bízta a pecát. Agamemnon a GÖHOSZ (Görög Horgász Szövetség) elnöke, pedig eleve dühös volt mindenkire, mert nem fizették rendesen a tagdíjat és el akarták számoltatni fizetésével, költségtérítésével, a repi kiadásaival és főleg a Görög Horgász című újság bevételeivel. Mire a görög szövetségek népes horgásztábora Trója alá érkezett a hosszú és fáradságos tengeri út után Priamosz a trójai szövetségi elnök is besokalt a különféle verseny szabálymódosítási indítványokon és Heléna extra kívánságain, aki ragaszkodott volna hozzá, hogy Párisz és Menelaosz ugyanabban a szektorban horgásszon, de az utóbbi horog nélkül. Végül az egész rendezvény csúnya, a sporttársakhoz nem méltó civakodásba torkollott és még a halászlé főző versenyen megalkotott ételkülönlegességeket is a vendégekre locsolták a trójai vár falairól (vagy az Egerben történt később a magyar török derbin, már nem is emlékszem pontosan). A meghívottak ezt követően dühösen elhajóztak és a fődíjként felajánlott nagy trójai fapontyot is otthagyták a tengerparton. Ezzel kezdetét vette Odüsszeusz horgászata a tengeren újabb tíz éven keresztül, ahol például egy egész birka csalival csodálatos egyszemű óriási küklopsz halat sikerült zsákmányolnia. Kifogta a tengerből a szkülla nevű hatfejű szörny halat is. Hazatérvén Ithakába, pedig meglepődve tapasztalta, hogy az otthoni vizekben mennyire elszaporodott a "leánykérő" fajtájú hal, ami az édesvízi leánykoncér tengeri rokona és íjjal kiválóan horgászható. Az állomány jelentős gyérítése után felesége és felserdült fia (állítólag húsz évig is elhúzódott ez az egész hajcihő) boldogan üdvözölte a nagy horgászverseny tulajdonképpeni győztesét Odüsszeuszt.

Röviden talán így tudnám összefoglalni eme nagyszerű ókori sporthorgász kalandjainak vázlatát a megfelelő történelmi miliőben elhelyezve. De most már maradjunk szorosan a tárgynál, híven a legközelebbi ismerőseim által rám ragasztott "lényegre törő" jelzőhöz, hogy az eposzi jellemzőknél maradjunk.

Egyedül merengtem az élet szépségén és az Ili folyó deltája végeláthatatlan nádrengetegének a hívó szaván a Peremicska táborban lévő étkezőnkben, vagy kétmillió szúnyog korántsem biztató, de akkoriban szükséges rosszként elviselt társaságában. Elmém fogaskerekeinek járását orosz vodkával próbáltam olajozni, míg szláv szokás szerint a konyhai személyzet által készségesen prezentált uborkával köveztem ki emésztő rendszerem csatornáit. Óh hát létezik é ennél szebb és jobb elfoglaltság, mint a természethez való örök visszatérés és horgászat, ahogyan azt már Voltaire is meghirdette a maga kezdő pecás módján. Úgy esett meg, hogy ilyen mélyenszántó gondolatokra jutottam, miszerint aznap délelőtt "nagy" Andrej nevű vezetőnkkel és Karcsival egy fia zsereh-et (balin) sem sikerült fognunk, pedig görcsösre hajigáltuk a karunkat és beszakítottunk több műcsalit is. Ez persze meghiúsította harcsázási terveinket. Délután Karcsinak, mint tulajdonképpeni túravezetőnek más elfoglaltsága akadt, így Andrejjal ketten vonultunk ki a már sikeresebb balinfogásban bízva. Persze ha valami egyszer el van rontva akkor a lejtőn nincs megállás. (Feltéve ha a súrlódási együttható olyan alacsony, hogy a lejtőn lévő test tömegére ható nehézkedési erő…, de ez most nem ide tartozik, tehát csak tömören.) Aranyló napsütésben hajóztunk ki a tábori kikötőből eltelve reménységgel a sikeresebb délutáni halfogás iránt. Már láttam magam amint mindkét kezemben harcsázó botokkal küzdök a nagybajúszú szom-okkal (harcsák). A fránya zsereh-ek ennek ellenére továbbra sem voltak hajlandóak horogra akadni. Olyan rávágásaim voltak, hogy majd kitépte a kezemből a könnyű pergető botot, de mintha nem is lett volna horog a körforgó villantókon. A kétségbeesés határán álltunk egy szép nagy tó közepén, amikor a semmiből felhők gyülekeztek és elkezdett esni először és utoljára túránk alatt az eső.
Igyot dozsd (esik az eső) – jegyeztem meg Adrejnak, nem kevés megfigyelőképességről téve tanúbizonyságot.
Da – válaszolt a lakonikus spártai közlésmód jegyében. - Pasli damoj? - kérdezte, mert mégis csak első, a vendég.
Já nye znáju (nem tudom) – voltam egészen határozatlan. - Sto ti dúmajes (te mit gondolsz)?
Já tózse nye znáju (szintén nem tudom) – nem akart ellentmondani, döntsek én.
Az egész napos kudarc okán úgy értékeltem a helyzetet, hogy már ezen csak némi vodka segíthet, mert a természet bánhat mostohán a hozzá bármennyire is hű fiaival. Teljesen elborult, az eső vidáman kopogott a kalapomon és összefolyt a csónak alján. A hazaútra szavaztam tehát. Félórát száguldottunk a táborig végig zuhogó esőben, hogy megérkezésünkre persze kisüssön a nap és a felhők úgy eltűnjenek mintha nem is lettek volna. Nem dőltem be azonban a természet ezen kis trükkjének és az ebédlősátor viszonylagos biztonságát és az oroszok nemzeti italának felemelő társaságát választottam a további sikertelen peca helyett. A többiek nem voltak ilyen pesszimisták aznap és az esőt is jobban átvészelték, de 203 centis rekordunk Gáborral sem aznap, sem máskor nem forgott igazán veszélyben. Szóval ilyen nap is volt, hogy részemről semmi. Ez megesett más horgásztársakkal is.

Csapatunk rangidős tagja Feri bácsi és társa Laci vezetőjük gyakorlatlanságával és hozzá nem értésével is magyarázták sikertelenségüket a túra első felében. A hajójuk is túl nehéz volt és nem igen tudtak száguldozni a vízen. Később Karcsi megszerezte nekik a vezetők legelhivatottabbját Szását egy könnyebb hajóval egyetemben és végül kb. 5- 6 nap után nekik is sikerült harcsákat zsákmányolniuk. Ebben nem kevés érdeme volt Szásának, aki megszállott horgász és mindent alárendelt a sikernek. Így az általa kísért vendégek sikerének is. Karcsi két évvel ezelőtti mentora is ő volt és számolatlanul fogatta vele a harcsákat köztük több két méter felettit. Előző évben Karcsi Feri bácsival horgászott együtt szintén Szása vezetésével. A jó öreg diadalmasan mosolygott ránk az ebédlő falát díszítő fényképről a 245 centis rekord méretű harcsájával, amivel a helyi ranglistán az előkelő második helyet foglalja el. Szása hathatós segítségével az utolsó horgász napon pedig ebben az évben is sikerült elérnie a kerek 200 cm-es nagyságú szom fogást. Ez az év (2010) azonban nem kényeztetett minket nagy harcsákkal. Elsősorban a folyó tartós áradása okozhatta a problémát a fogások terén és persze szerepet játszhat a folyamatos horgász jelenlét is a torkolattól felfelé a delta egész hosszában. Olyan híreket kaptunk a torkolat vidékéről, miszerint a harcsák nem úsztak fel a Balhas tóból a szokásos ívásukra, hanem mind ott állnak sorban a folyó szélén a torkolati részen a nádban és értetlenül szemlélik a gyors és zavaros vizet meg a magas vízállást. Állítólag ezt búvárok állapították meg. Természetesen erősen kételkedtem a zavaros vízben röntgenszemmel közlekedő búvárok jelentésében és egyáltalán a búvárok létében is, de a magyarázat a tábor vezetőjétől jött és a lüke horgászoknak bármilyen marhaságot be lehet mesélni, ha a sikertelenséget kell megmagyarázni.

Vicces Sanyi (Három Sanyink volt. Ezért jelzőkkel különböztetem meg őket.) mindig érdeklődött a többiek napi fogása iránt. Némi iróniával és kárörömmel fogadta, ha bebetliztem a napot harcsaügyben. Ő sem találkozott túl sűrűn a szom-okkal, de erősen vigasztalta, hogy ez nekem még kevesebbszer sikerült.
Már azt hittem én leszek a tök utolsó, de látom van aki megelőz ebben – említette nekem némi malíciával, mintha ez valami verseny lenne.
Hát első is vagyok, meg utolsó is – válaszoltam – Ez a méretbeli elsőség azért valahogy többet ér nekem mintha még fogtam volna vagy tíz kisebbet. Így már a darabszám béli utolsó hely nem annyira izgat. Amiért jöttem az megvan. A többi ráadás.
Erre már nem igen tudott mit lépni. Becsületére legyen mondva, hogy láthatóan nem azt sajnálta, hogy nekem sikerült a két méter felettit megfognom, hanem inkább azt, hogy neki és társának Imrének meg a többieknek (két kivétellel) nem.
Képzeljétek! - mondta örök jó kedélyével. - Olyan jó dolgunk van az Imivel, hogy a guid-unk felcsalizza nekünk a horgot, be is dobja helyettünk, mi meg csak odaülünk és várjuk a kapást, azután húzzuk a halat. Mondtam is az Iminek, milyen frankó helyre dobta a horgot a csalival én is pont oda dobtam volna. Ugye Imi? - Imi persze mosolyogva bólogatott és helyeselt mint általában, ha Vicces Sanyi belekezdett valami történetbe és ő kész volt tanúskodni az igazság mellett. Jól kiegészítették egymást.

További két Sanyink a különböző extrém sportok megszállott művelői voltak. Legyen az horgászat mindenféle vad vízen. Vadászat, hegy- és sziklamászás, meg már nem is emlékszem miféle dolgok. Mindketten imádták a márkás holmikat. Sznob Sanyi csak egy bizonyos gyártó által előállított és méregdrága cuccokkal űzte a halakat, míg Szép Sanyinak pl. olyan sapkája volt, amit ki lehetett fordítani és akkor máris éjszakai narancssárga színben pompázott zsenge huszonöt rugós áron. Ezt a siltes csoda sapit többször megcsodáltam, végül is háromszoros értéket képviselt az én egész militari horgász ruházatomhoz képest kalappal együtt. Nem beszélve a tartalékba vitt kifakult baseball sapkámról, ami szerényen az Agria Volán felirattal a cég szerelőinek feje helyett az enyémen hirdette eme nagyszerű önkormányzati tulajdonú társaság személyszállításban elért szép eredményeit. De hát mindenkinek megvannak a maga szokásai és fiatal horgásztársaink élték az életet, igényeikhez megteremtve a megfelelő anyagiakat is. Igazi horgásztársakhoz méltóan pedig kisegítettek némi nagy méretű ólommal, mikor az enyémek már fogyatkozóban voltak.

A felszerelések kapcsán már a túra előtt folyt az egyeztetés, hogy milyen nagyságú ólmot és előkét érdemes használni a szom-ok becserkészésénél. Karcsi esküdött egy helyi specialitásként használt műanyag alapú szárítókötélre, ami előző pecái során kiválóan teljesített. Soha nem hagyta cserben. A legnagyobb harcsa gerebenfogai sem bírtak vele, nem beszélve a nádtorzsák által képviselt megpróbáltatásokról. A 240 grammos ólmok beszerzését is vállalta, hogy ez a súly már ne nyomja az egyébként is túlsúlyosnak látszó csomagjainkat a repülőgépen a plusz ráfizetés felé. Az előke jól is teljesített és az ólmokkal sem volt semmi probléma, csak az, hogy beszakadások folytán állományuk majdnem kevésnek bizonyult. Gábor rendkívüli takarékosságról tett tanúbizonyságot a szerelék beszakítása terén, mivel 120 kilós szakítószilárdságú fonott főzsinórja is szinte eltéphetetlen volt. Ez abból is kiderül, hogy sikerült valami kemény tuskóba beakasztania a 10 nullás kovácsoltvas horgát, de addig húzta, amíg a horog kihajlott és engedett a szerelék az erőszaknak kipattanva az akadóból. A horog a túra többi része alatt a sátrunk előterében került kiállításra és többen megcsodálták, eme hihetetlen teljesítményt. Én is sokszor beakadtam a nádtorzsákba, fagyökerekbe és még ki tudja mibe. A szerelék legtöbbször kijött sérülésmentesen, de néha viszont elszakadt a 70-es monofil zsinórom. Az első nagyobb beakadásomkor Karcsi el akarta vágni a zsinóromat, mert nem látta esélyét, hogy el bírnám szakítani, vagy kijönne esetleg. Hát a horgászbottal nem is rángattam tovább, de a zsinórt rácsavartam az evező nyelére és így mégis sikerült kihúznom a vízből egy óriási nádgyökér csomót és a szerelék megmenekült. Néha azonban a zsinór megadta magát az erőszaknak és akkor a horog az előkével, az ólom meg a forgókapocs odaveszett.

Milyenek is a horgászok? Az első három nap után különös teória kezdett terjedni a csoport tagjai között. Fenekező harcsázás esetén a fonott főzsinórral szerelt készségek teljesen eredménytelenek maradnak. Gábor oly annyira híve lett ezen tapasztalatból levont következtetésnek, hogy tartalékbotomat elkérve monofil zsinórral szerelte fel és fenekezéskor azt használta, míg kuttyogatásra maradt a kedvenc Koós féle botjánál és a 120 kilós fonott főzsinórnál. Mások is lázasan változtattak. Magam is belegondoltam, hogy a fenekező módszernél a harcsának van ideje megvizsgálni, miszerint a horgon felkínált halszelet az előkén felül milyen főzsinórral rendelkezik. Ha monofil akkor nosza, megpróbálja eltépni, ha fonott, akkor csalódottan elúszik esélytelensége tudatában. Nem hangoztattam azonban elméletemet, hiszen nekem amúgy is monofil főzsinórom volt használatban. Persze tartalékba ott volt a fonott zsinóros orsó is és lehet ellenkező tapasztalatnál én kezdek lázas átszerelésbe. Mindent a szom-okért! A túra idejének felén is túl Gábor titokban megsúgta nekem a biztos harcsafogás titkát, amire horgásztársaim már rájöttek. Ez abban állt, hogy a Karcsi által hozott előke (lásd szárítómadzag) fehér színe elijeszti a harcsákat. Vagy fessem be, vagy sározzam be (ez nem igazán jó mert a vízben kifehéredhet ismét), vagy ami a legbiztosabb cseréljem le valami piszkos szürke színű fonott előkére, ha még fogni akarok. Karcsinak egy szót se (meg ne sértődjön), de már mindenki lecserélte. Nem hajlottam a segítő szóra és fogásaim száma nem igen emelkedett. Gyanítottam nem ez az igazi oka a kapástalanságnak, hiszen a fehér előke hamar átvette a folyó természetes színét és már többször bizonyította megbízhatóságát és fogósságát, vagy legalábbis azt, hogy a szom-ok nem igen törődnek vele. A várakozásokhoz képest szerényebb fogási eredmények azonban ilyen okok keresésére is vezettek. Mert ilyen a horgászember. Keresi, kutatja az okokat és ott is felfedezni véli azokat, ahol valószínűleg nincsenek.

Úgy öt-hat nap elteltével kezdtek a férfi horgászoknak hiányozni a feleségek, barátnők. Kivéve persze Csabát, mivel ő a feleségével jött a kirándulásra és így Rita képezte 15 fős csapatunk egyetlen női tagját. Gábor szerint a tábor vezetője a nagyon bögyös orosz hölgy Olga az idő előrehaladtával egyre szemrevalóbb lett. Többen osztották véleményét. Nekem jobban tetszett a nagyon fiatal kirgiz felszolgálólány, míg a terjedelmes méretű szakácsnő nem igen keltette fel a plátói rajongók figyelmét. A táborban keveredtek a spártai életmód és a nyugati kultúra áldásai. Jól jelképezte ezt például a WC. Három kifogástalan öblítős angol toalett kagyló sorakozott egymás mellett. A válaszfal és a tető azonban csak jelképesnek nevezhető nádfonat volt és az ajtókat nagyvonalúan mellőzték. Svejk a derék katona jutott eszembe ahogy a latrinán kapaszkodva egy tábornokkal társalog a maga közvetlen beszélgetős modorában, miközben egyik reggel Boti direktorral és Lacival egy sorban ücsörögve próbáltam ugyanezt eljátszani, fesztelen és társasági hangnemben. Akinek az ilyesmihez nem jók a beidegződései az jobb ha akkor ment elvégezni a nagyobb szükséges ügyeit, ha már az egész tábor a horgász igazak álmát aludta. A mosdó és a zuhanyzó is hasonló jellegű volt, de az már persze senkit sem zavart igazán. Nem mintha a WC kapcsán bárki kifogásokat fogalmazott volna meg. Naná frankóbb pecások vagyunk mi annál, hogy ilyen apróságokon fennakadjunk. A vizet egy kútból szivattyúzták a tábor fölé magasodó víztartályba és a nap melegét felhasználva vált az felüdülésünk és tisztaságunk forrásává. Estére beindítottak egy áramtermelő generátort. Ennek hatására az ebédlő fényárban tündökölt éjszaka 12 óráig, kint az udvaron pedig elosztókról lehetett feltölteni az elektromos eszközöket. Elsősorban persze a fényképező és filmfelvevő gépek akkumulátorait, mivel térerő híján végre mellőzni lehetett az állandó telefonálgatást, a civilizáció eme áldott, de sokszor inkább átkos áldását.

Teljes ellátásban tobzódtunk az otthonunknak számító szigeten. Marha jó volt. Illetve csak marha hús volt. Délben is, este is. Szeletben, kockára esetleg csíkokra vágva. Krumplival rizzsel, vagy kölessel. Többnyire fűszer szegényen, hogy így mondjam csak szerényen, de kaporral mindenképpen. A piros paprika, mint fűszer ismeretlen arrafelé. A sokszor pörkölt szerű marhahúsból persze elkényeztetett magyar gyomrunk és ízlelőbimbóink erősen hiányolták. Délben leves is dukált. Legtöbbször káposztából, vagy esetleg más eléggé fel nem ismerhető összetevőkből, kaporral, mert a kapor mindenhez jó az oroszok szerint. Reggelire egészen ehető felvágottat, vajat, lekvárt, főtt tojást kaptunk. Később Rita beszállt a változatosság iránt megfogalmazódott igény jegyében a konyhaművészet gyakorlásába. Megtanította az orosz szakácsnőt rántottát készíteni, halszeleteket kirántani, palacsintát is sütött és egyszer egy igazán finom zacskós levest főzött, ami az orosz szakácsnő által rittyentett levesekhez képest üdítően hatott és kezdtük elhinni az itthon reklámozott varázslatos előregyártott zacskós leveskölteményekről hangoztatottakat. Csaba pedig ünnepi étekként az otthonról hozott piros paprikával fenséges harcsapaprikást főzött bográcsban. A nagy harcsaisten áldása legyen a házaspáron, hogy így feljavították élelmezésünket és eképpen sikeres lépéseket tettünk a hedonista életforma irányában. Vendéglátóink minden estére feltöltötték az étkező sarkában lévő hűtőládát jéggel, ásványvízzel, üdítőkkel, sörrel és vodkával. Becsületkasszát vezettünk írásban az elfogyasztott italokról és a végén többé kevésbé, (de inkább többé) le is perkáltuk a pénzt az elfogyasztott mennyiség után euróban. Így dőzsöltünk tehát és ebéd után, vagy este még úsztunk is egyet a tábort körülvevő kristály tiszta vizű tóban hűsítve felhevült testünket, szúnyog és bögöly csípéseinket.

Alig különbözött tehát a hely például attól, ahol az idén nyaraltunk a feleségemmel. A görög krétai tengerparton is nagyon meleg volt, hűsöltünk és úsztunk a tiszta tenger vízben, jól összecsíptek a szúnyogok és vodka helyett ouzót ittunk. Sör is volt mindkét helyen. Krétán viszont napközben pl. valami Knoszosz nevű ókori romhalmazban holmi régi köveket nézegettünk a kultúra szent jegyében ahelyett, hogy pecáztunk volna. Itt azt próbálták nekünk beadni, hogy már az ókorban tartottak errefelé bikaviadalokat, valami Minosz király palotai labirintusában. A leghíresebb bika Minotaurusz sorra szedte az áldozatokat, mígnem egy athéni ifjú torreádor Thészeusz egy női matador Ariadné, meg valami titokzatos fonal segítségével legyőzte. Talán abban botlott meg a bika? Nem értettem egészen. Elég hihetetlenül hangzott a történet. Eddig azt gondoltam, hogy ez a bikaviadal história inkább valami későbbi spanyol találmány. A lényeg az, hogy a Peremicska tábor egy nagyságrenddel jobb volt. Ha ezt Odüsszeusz megérhette volna… Hogy a fenébe keverednek ide állandóan az ókori görögök? Nyilván erről is csak Gábor tehet, meg az ő eposzi allűrjei.

Lakonikus közlésmódomhoz ragaszkodva térjünk vissza azonban a görög legendák világából az Ili folyó deltájába és nézzük a helyi flórát és faunát, miként azt a kazah nép büszke madara a fehér fejű óriás halászsas teszi a kevés fák egyikéről, vagy éppen az ég kékjében körözve. Gáborral már az itthoni eszmecseréink során nagy pontyokról és amurokról álmodoztunk, mert persze nekünk semmi nem elég és telhetetlen módon leraboltuk volna a vizet, mint valami kapzsi eszement rabsic. Ennek örömére Karcsi, Gábor megrendelésére, egy egész műanyag bödön erjesztett és roppant büdös kukoricát hurcolt magával. Először a tábor mögötti tó részen próbálkoztunk kukoricával pecázni a szieszta alatt, de egyetlen kapást sem tudtunk kicsikarni. Később Gábor a sátrunkhoz közel egy távoli bójához etetett be és behúzott oda egy horgot. Fogott is volna valamit, de távollétében a hal rátekerte a zsinórt a bójára és leszakította magát. Gabi evezővel hajtott csónakkal ment kiszabadítani a szereléket. Később a vezetőkhöz fordultunk tanácsért pontyfogás ügyben. Elmentünk tehát egy oldalsó Csornij nevű csatornára, aminek vize nevéhez hűen egészen fekete, de teljesen tiszta volt. Megálltunk egy reményt keltő kiöblösödésnél és beszórtuk a nád mellé az immár iszonyúan szagos kukoricát. Valahogy abszolút kezdő módon jártunk el, mert a sodrás miatt nem tudtuk megállítani a túloldalról bevetett szereléket és szerintem az etetést is rögtön elsodorta az erősen áramló víz. Így aztán megállt a cucc ahol megállt, vártuk a kapást. Boti direktor Roló operatőrrel szintén jelen volt egy másik csónakban oldalról figyelték az eseményeket. Kamera beélesítve, csapó, pontyfogási jelenet indul. Az az csak indult volna ha "málenkíj" (kicsi) Andrej nevű teljesen gyakorlatlan aznapi vezetőnk úgy nem gondolta volna, hogy addig fog a pergető botommal pár balint, mert kissé unatkozott. Az első két dobása után megjegyeztem:
Andrej! Eto nye harasó! - mutattam a kezében lévő pergető botra, hogy tudja mire gondolok.
Da – válaszolta és dobált tovább.
Ezzel a lendületével be is gyűjtötte a két pontyozó bot zsinórját, alig tudtuk kigabalyítani. Kis Andrejt ez a közjáték sem tántorította el. Ő balint akart fogni. Mutatott is egy arra úszó példányt.
Balsój zsereh! (nagy balin)
Tyipér szazán (most ponty) – válaszoltam, de minden hiába. Kicsi Andrej elég rakoncátlan fiatalember volt.
Kivettem tehát a pergetőbotomat a kezéből és közöltem vele, hogy azonnal üljön le. Na valahol itt estem ki a kegyeiből én is. Gábort már korábban sem szerette az állandó kuttyogatásai miatt, mivel neki kellett evezővel a csónakot irányítania a tűző napon és fogalma sem volt merre menjen, ahogy azt az első részben is említettem. Szerencsére aztán elvezényelték tőlünk és más feladattal bízták meg.
A rövid közjáték után végre elcsendesedett minden és nyugodtabban vártuk a potykákat. Mondanom se kell, ha filmfelvételről van szó nekem nem terem igazán sem babér sem szazán (ponty). (Hogy leszek így filmsztár végre?) Gábor hosszú pontyra szerelt pergető botja indult a víz felé először és kezdett zsinórja végén rohangászni egy kb. kilós nyurga. "Brutál" barátom és horgásztársam persze most visszafogta magát, engem immár ismét ügyesen kitakarva a kamera által látott képből, elegánsan kifárasztotta, majd kézzel kiemelte a pontyocskát. Merítő szákunk ugyanis nem volt. Nem sokkal később ismét Gabi örülhetett, mert most egy kb. három kilós szazán akadt a horgára és óriási felfordulást csapott menekülési kísérleteivel. A folyamatot lásd mint előbb. Lehet Gábor lett a filmsztár. Így aztán úgy vagyok ezzel, mint ifjúkoromban az általam lakott falu bolondjaként felserdült fiatalember, aki állandóan rendőr módjára igyekezett a falu főterén az elég gyér számú szekér, bicikli, traktor és néha egy-egy menetrendszerű busz által alkotott közlekedést irányítani. Mikor elvitték sorozásra, hogy esetleg kiképezzék a hon és a Varsói szerződés katonájának a sorozó orvos sajnálattal közölte vele, szellemi képességei még a katonává válást sem teszik lehetővé. Ez a szomorú hír azonban nem kedvetlenítette el a forgalomirányítás nagy barátját és közölte:
- Nem baj, még rendőr lehetek! - és talán tényleg.
Ha már filmsztár nem is, de valami forgatókönyv író, vagy ilyesmi még lehet belőlem.

A pontyozás a Csorníj-on további kapások hiányában félbeszakadt és a társaság ismét a harcsák üldözésébe fogott. Gábor amúgy is csak ezzel a két fogással bírta elviselni az egy helyben történő üldögélést a filmsztárság kedvéért. Következő és egyben utolsó pontyozási kísérletünk a Vityina tavon történt. Gábor szent ígéretet tett, hogy most türelme nem ismer majd határokat és kiüljük a szinte biztos kapásokat. Menet közben azért változtatta a tervet:
Megszórunk a maradék kukoricával egy-két jónak látszó helyet, megjegyezzük, és kicsit kuttyogatunk a tó közepén, fel és alá, amíg beérik az etetés.
Aztán pontyszüret? - kérdeztem vissza kicsit immár elbizonytalanodva.
Ja, de ha fogunk némi harcsát addig az sem olyan nagy baj.
Valóban el bírtam volna viselni némi harcsa fogást is, sőt a kuttyogatás közben a pergető bottal is próbálkoztam zsereh-et fogni, de persze semmi. Végre kikötöttünk az etetés mellett és bevetettük a pontyozó botokat. Eltelt tíz perc. A kapások nem jöttek. Gabi izgett-mozgott. Dobta ide, dobta amoda. Fél óra, kapás semmi. A csónakot körbeúszták a nagy potykák, de hogy az etetésen ott voltak-e… Gábor nem bírta tovább.
- Szórjuk meg még egyszer, kuttyogassunk egy kicsit és később jöjjünk vissza. - változtatta tovább ismét a tervet. Rugalmas ember. Nem ragaszkodik mereven az előre megbeszéltekhez.
Egy szó mint száz, aznap sem fogtunk frászt se. Az ide oda történő kapkodás nem vezethet csak rendkívül szerencsés esetben eredményre.

A tábor maradék férőhelyein megjelenő orosz horgászok szinte kizárólag békés halakra, vagy még legfeljebb süllőre (szudák) horgásztak. Nem is jártak a vezetőikkel túl messzire. Kikötötték a nád szélében a tavon, vagy valami állóvízi nádas lagúnában a csónakot és szépen kivárták a halakat. Fogtak is szépen pontyokat és amurokat. Tele volt a haltartójuk, amikor bejöttek a táborba. Komolyabban rá kellett volna szánni megfelelő etetéssel és helyválasztással legalább 2-3 napot arra, hogy szép pontyokat és amurokat fogjunk. Egyébként az átlátszó vizű tavakon, csatornákon óriási egyedeket láttunk úszkálni, illetve kiugrani a vízből. Szívesen rászántam volna több napot is, de a horgászati rendszer nem kedvezett ennek. A horgásztárshoz és vezetőhöz, annak munkarendjéhez történő alkalmazkodás nem teszi lehetővé az egyéni elképzelések kibontakozását és megvalósítását. A rendszer az volt, hogy két horgász meg egy vezető jutott egy csónakba. Reggel nyolctól 14 óráig tartott a peca, majd két-három óra ebédszünet és szieszta következett. Délután 16-17 órától este 20-21 óráig a következő forduló. Vezető nélkül horgászni nem lehetett. A guid-ok között is nagy volt a tudás- és tapasztalatbeli különbség. Az abszolút kezdőtől és hozzá nem értőtől (kis Andrej), a tapasztaltabban keresztül, aki sajna unta az egészet (nagy Andrej), az öreg rókán át (Genagyíj) az elhivatott horgászig és vezetőig (Szása). Az az igazság, hogy tudok ugyan, ha muszáj (itt muszáj volt) alkalmazkodni, de nem szeretek. Két három nap után már szinte a fejemben volt, hogy merre kell menni a delta Peremicska táborhoz tartozó csatornáiban, tavaiban és a főágon is. A helyi módszerek, halak, stb. sem nagyon különböztek pl. a Tisza-Tavon megszokottaktól. Egyedül jóval eredményesebb lehettem volna, de legalább nem idegesítem fel magam kis Andrej tudatlanságán, vagy nagy Andrej nemtörődömségén, illetve azon, hogy az egyik nap csak körbe csónakáztatott minket Karcsival az összes tavon és mellékágon a főág mindkét oldalán, ami kirándulásnak jó, de horgászatnak kevésbé. Valószínűleg az a nagy helyzet, hogy többet nem akarok olyan vezetőket, akik állandóan a nyakamon ülnek és akikhez nekem kell alkalmazkodni. Mutassák meg a helyeket, módszereket, adjanak térképet, beszéljünk meg egy mentési rendszert ha eltévednék mégis, segítsenek ha kérem, de egyébként hagyjanak békén. Hát nem minden volt fenékig tejfel. Sőt, tejföl az egyáltalán nem volt. Kénytelen voltam vodkát inni uborkával. Mert az nyugtatja az elmét és magvas gondolatok megszületésére ösztönöz. Görbüljön az a pecabot!

Post scriptum (ahogy a művelt latin mondaná): Csak a jól ismert rövidségemmel. A csoport tagjai demokratikus szavazással arra az elhatározásra jutottak, hogy az utolsó napon már nem horgászunk, hanem korán indulunk és délután rövid városnéző sétát teszünk Almatiban. Visszafelé egy hosszabb csónak utat terveztünk felfelé a folyón kb. három óra hosszán keresztül és csak onnan terepjáróval a köves útig. Elkészítettük a kötelező csoportképet a tábori kikötőben, becihelődtünk a hajókba a csomagokkal. Volt némi integetés a parton maradt személyzetnek, de azért könnyes búcsúról talán túlzás lenne beszélni. Sznob Sanyival és Szép Sanyival kerültem egy csónakba. Fényképeztük a gyönyörű folyót és az élet értelmén is töprengtünk kicsit. Carpe diem vontuk le a végkövetkeztetést egyhangúlag. (Nem! Nem azt jelenti, hogy a ponty az isten, de majdnem na! Az élet olyan mint a motor. Be kell rúgni, hogy menjen! Ez már egészen közeli fordítás lehet.) Innen csak tőmondatokban szinte:

Almati gyönyörű város lehetne, ha nem lenne olyan jellegtelen, mint amilyen. Legalábbis én a rövid ott tartózkodásunk alatt semmi különösebb szépséget, történelmi emléket stb. nem bírtam felfedezni benne. A belvárosban sétáló utcák vannak üzletekkel és rengeteg emberrel. Az épületek némelyike egészen modern, vagy a hosszú szocialista, szovjet korszakot idézi. A CUM-ban (gondolom Centrum Univermag) kötelező ajándék gyanánt egy matrjoska babát vettem a nejemnek, amit Karcsi fizetett ki tengével én meg neki euróba. Minden áru kapható egyébként, mint ahogyan az egy nagyvárosban illik. Az emberek jól öltözöttek, ápoltak. Érdekes az ellentét a nyilván orosz származású fehér kaukázusi típusú emberek és a keleti mongoloid vonásokkal rendelkező kazahok között. Az utak több sávosak. A forgalom óriási. Sok a nagy autó. Mercedesek, Audik, VW Passatok, Toyota Camryk, Lexusok, Hondák és különböző terepjárók. Jobb oldali a közlekedés, de sok a jobb kormányos Japánból olcsón importált használt autó. A rendszerváltás után a meggazdagodott réteg, vagy a születőben lévő középosztály nem sajnálja magától a földi javakat. Közeledvén a külvárosban lévő Magyar Főkonzulátushoz sok szép villát látunk, némelyikhez medence is tartozik. Csak a rosszakaróim állíthatják, hogy szószátyár vagyok. Tehát:

A Főkonzulátus is egy ilyen gyönyörű villában kapott helyet. Karcsi már évek óta itt él a feleségével, aki a főkonzul titkárnője, vagy valami hasonló. Tehát fogadás jobbról. Kézrázás a főkonzullal, rövid üdvözlő beszédek. A főkonzul előadja, hogy milyen ritkán üdvözölhet itt magyarokat és reméli fellendül majd a turizmus az üzleti kapcsolatokkal együtt a két ország között. A mi kis csapatunk jóformán az első fecskék táborába tartozik akik, hírt vihetnek magyar honba a nagy Kazahsztánról. Hát íme itten hordozom a hírhozói fáklyát. Óriási trakta vette kezdetét. Karcsi felesége egész nap sütött főzött, mi meg fél óra alatt befaltuk az egészet előételekkel együtt. A végén megérkezett Karesz szülinapi tortája és a hangulat tetőfokára hágott. Volt némi köszöntgetés. Rövidebb és hosszabb italok, hazai és kazahsztáni fajta is. Na meg persze vodka. Egy konzuli fogadáson azért nem illik lerészegedni, így aztán visszafogtuk magunkat. Lemostuk a rendelkezésünkre bocsátott fürdőszobákban a hosszú nap és út porát, átöltöztünk és így kulturáltan vonultunk ki helyi idő szerint éjféltájban a repülőtérre. Másnap délben magyar idő szerint már Pesten is voltunk. A négy óra időeltolódás elveszett útközben, talán pont Isztambulban, de azért eltelt az a négy óra is pluszban szigorúan. Szép élményekkel és nagy fogásokkal gazdagodtunk. Jó volt viszont újra itthon. Végre egy kis rántott hús.

Dr. Rácz Imre Eger

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Novella
· Írta: doktorur
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 214
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 242
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1375 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz