Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Szom, Zsereh, Genagyíj, avagy az Ili folyó ajándékai I.

, 597 olvasás, doktorur , 7 hozzászólás

Somolygó

Oroszul a harcsa szom. Karcsi szerint ezt úgy lehet legkönnyebben megjegyezni magyar honfitársainak, ha arra a gyakran használt – kevésbé szalonképes - magyar szóra gondolnak, hogy faszom és lehagyják belőle a fát az elejéről. (Nézze most el nekem talán a kedves olvasó a vulgáris szóhasználatot, mivel csak a történelmi és dokumentarista hűség kedvéért teszem.) Nem is volt olyan nehéz megjegyezni, mert többször megfogalmazódott hangosan, vagy csak úgy gondolatban, miközben zötykölődtünk a nagy kazah sztyeppén a gödrökkel teli utakon. Az orosz tudása a csoport tagjainak erősen hiányos volt. A régi rendszer orosz tanóráin nem lelkesedtünk túlzottan a megszállók nyelvét tanulni. Az ifjabb korosztály pedig eleve más nyelvek felé fordult a szovjet csapatok kivonulását követően. No itt az angollal nem igen sikerült boldogulniuk. A törökhöz hasonlító kazah nyelv meg teljesen esélytelennek tűnt. Maradt tehát az orosz nyelv a kommunikációra a tábor személyzetével. Karcsi megpróbálta Andrej nevű horgász vezetőnket beavatni az orosz és magyar nyelv kapcsolatába. Nehogy már Andrej kimaradjon ebből a férfi nemi szerv harcsa kapcsolatból. Egy nagyobb rönk uszadék fa jött lefelé a megáradt Ili folyón. Karcsi magyarázatba kezdett orosz nyelven.
Magyarul ezt úgy mondják, hogy fa – mutatott a leúszó fatörzsre. - Ha ehhez hozzáadjuk az orosz harcsa (szom) kifejezést akkor megkapjuk a magyar faszom szót, ami oroszul annyit jelent mint moj… (nem jut eszembe).
Eme kis nyelvészkedésen egészen felvidultunk. A szom-ok úgyse nagyon zaklattak minket kapásaikkal (faszom).

Kazahsztán baromi nagy ország. Állítólag legalább harmincszor beleférne területileg a mi kis maradék országunk. Az egykori szovjet Alma Ata, ma már Almati néven szerepel és elvesztette a fővárosi rangját is. Nazarbajev örökös elnöknek valahogy jobban tetszett Asztana és átköltöztette a kormányát az új fővárosba. Na végül is nekünk tök mindegy gondolták legtöbben a csapatból. A mi repülőgépünk Almati repterén landolt öt és fél órával azután, hogy elindultunk Isztambulból. Indulásunkat mintegy öt-hat órás várakozás előzte meg a festői tranzitban. A büfékben az árak török lírában voltak megadva, ami líra/forint árfolyamon is az egeket verdeste. Ezek a kedves emberek persze elfogadták az eurót is és nemes egyszerűséggel úgy tettek mintha líra lenne. Minek bajlódjanak holmi átváltási árral (ami kb. 2 líra = 1 euró). Nem kell bonyolítani az életet. Ezek az anyagias magyarok viszont ezt erősen nehezményezték és durcásan felhagytak vásárlási próbálkozásaikkal. Gabi így sem bírt ellenállni egy hamburger csábításának. Később nagyon megbánta, mert sikerült a vásárlása során valahogy elhagynia 100 eurót. Nem kerestette persze a pénz tulajdonosát a szerencsés megtaláló. Mindez akkor derült ki, amikor a borravaló osztásra került sor a guid-ok körében az utolsó napon. Gábor talán csak a zuhanyzáshoz csatolta le az övtáskáját a lóvéval és akkor is szemmel tartotta. Most meg elképedve konstatálta a pénz hiányát és kezdte sajnálni torkosságát.

Gyerek koromban sokszor nézegettem a térképet és nagyon tetszett az a városnév, hogy Alma Ata. Arra azonban soha nem gondoltam, hogy egyszer személyesen is eljutok az Ázsiában lévő városba. A reptéren a kazah vámosok a legszebb szovjet időket idéző egyenruhákban feszítettek. Ilyen magasra meredő tányérsapkákat még a szovjet laktanyában sem láttam Szentkirályszabadja mellett anno 1983 évben, amikor még a Varsói szerződés sorkatonájaként söröztem a szovjet és a magyar nép "örök és megbonthatatlan" barátsága jegyében szövetségesünknél a tiszti boltocskájuk előtt. A fényképező gépeket gyorsan el kellett tenni. Vajon mi titokzatos lehet egy szerény polgári repülőtéren? A helyi lakosok elég gyorsan eltűntek, de a mi 15 fős csoportunk személyenkénti beazonosítása eltartott egy darabig. Gondosan fel is vették egy kamerával gyanús fizimiskáinkat és pecsételtek szorgalmasan. Egy csinos lány is álldogált ott egyenruhában. Csoportunk sebészorvosa Gyula szerint ő képviselte az ország imázst a belépő külföldiek számára. Más látnivaló nem igen akadt. Felvettük a csomagokat. Többen csodálkozva nézték a hosszú és merev horgászbot tartókat. Az őrült magyarországi horgászok hordája kivonult a váróba, ahol Karcsi várt minket, mint egy egyszemélyes előretolt felderítő. Már évek óta Almatiban él. Ő és felesége az ottani főkonzulátus alkalmazottai. Igaz Karcsi közben nyugdíjba ment és felcsapott Kazahsztánban a magyar horgászok jeles képviselőjének. Személye sokszor nemzetközivé varázsolja a kazah horgász versenyeket.
A túra után pergető versenyre megyek az Irtisre – jelentette be horgász kirándulásunk vége felé.
Hát ki mondhatja még el, hogy pergető versenyen vesz részt az Irtis folyón? Almatitól alig két három ezer kilométerre. Vonattal. Mondom nagy ez az ország. Az a kb. 350 – 400 kilométer amit Almatitól az Ili deltáig megtettünk nem számít hosszú útnak helyi viszonylatban. Olyannyira nem, hogy a táborból a beszerző Almatiba ment bevásárolni.

Szóval Karcsi volt a helyi szervező. A reptéri parkolóban már várt egy Mercedes kisbusz minket, meg az utánfutója a csomagokat. Hajnal hat óra volt és kezdtünk szomjan halni. Esélytelennek tűnt, hogy további folyadék bevitel hiányában élve eljussunk a táborig. Hatalmas bevásárló központról folyt az álmodozás. Igaz tengéje (helyi pénz) senkinek sem volt. Karcsi azonban számított erre a fordulatra és egy könnyed legyintéssel elintézte a vásárlási terveket.
Mindent hoztam. A buszban van behűtve. Sör, víz, üdítő meg kaja. Indulás!

Vedeltünk némi ásványvizet a kisbusz padlóján heverő készletből, majd tényleg előkerült egy hűtőláda. Karcsi kétliteres flakonokban csapolt sört prezentált a társaságnak vodkával. Eredeti zsigulanszkaja csapolt sört, ami mindenkinek nagyon ízlett. Naná ilyen szomjasan sokan már a vizet is megitták előzőleg.

Aztán mentünk és én félálomban bámészkodtam. Mégiscsak Kazahsztánban vagyok. Nem járok ide olyan sűrűn, hogy ne nézelődnék. Sokan bevágták a szundit. Karcsi meg beszélt, beszélt, nevetett. Hát ő kialudta magát. Később meg iszogattunk. Egy idő után már csak Karcsival ketten. Fogyott a zsigulanszkaja, a vodka. Bágyadtan bámultam ki a fejemből a négysávos útra. Mint akár valami sztráda vezetett ki Almatiból. Hát a padkája nemigen volt kiépítve. A 90-100-as tempó már őrült száguldásnak tűnt a hepehupákon át, de négysávos volt kétségtelen. Az út mentén a kezdődő kapitalizmus mindenféle vadhajtása ázsiai módra. Por, piszok, lerobban kis boltok meg szerelőműhelyek, gyümölcsös standok és egyebek. Bevallom nagyon tetszett. De tényleg. Kicsit olyan vidámbarakos szocreálnak látszott. Semmi flanc, mint ifjúkoromban is sokszor a hazai környezetben.

Valahol a kapcsigáji víztározónál véget ért a négysávos kéjutazás. Megcsodáltuk a duzzasztást és ezzel a tározó egy részét, meg az újgazdag helyiek hivalkodó és kissé giccses villáit. Volt egy egész utcányi kaszinó, kész Monte Carlo. Következett a nagy semmi, a végeláthatatlan sztyeppe. Homok, vagy mit tom én miféle talaj, és mindenféle csenevész, de szívósnak látszó növényzet. Köztük törpe örökzöldek. Mindez hol teljesen sík, hol meg dimbes-dombos kivitelben. Lenyűgöző volt. Ennyire haszontalan és hasznosíthatatlan és ebből a fajtából ilyen sok földet még soha nem láttam. Agronómus apám a szívéhez kapott volna a látványtól és kijelenti, hogy ekkora pazarlás a termőföldek rovására nem létezhet az tuti. Sok kilométerenként azért akadt némi életjel. Egy két épület és valami ólféle kőrakás. Állítólag pásztorok terelgetik itt nyájaikat. Nem bírtam rájönni mit ehetnek az állatok, mert fű az nem létezett. Egyszerűen csodálatos. Aki itt meg bír élni az megérdemli a tiszteletet. Az eufória határáig jutottam a kialvatlanságtól, italtól és a látványtól, majd egy váratlannak nem nevezhető fordulattal szunyókáltam kicsit. Karcsi hangja is kellemesen elzsongított. Az út kátyúi és a kisbusz ezt megérző döccenései elősegítették az alváskori egyensúlyozást a társaságnál. Halihó!

Zötykölődtünk vagy 5-6 órát a szovjet időkben létrehozott hadi utakon, amiket azóta csak foltozgatnak. A pisiszünetben egy találomra megállóhelyen kb. öt négyzetméteren tíz sörösüveget mindenféle sörös és üdítős dobozokat, legalább szintén tízet és számtalan más csomagolóeszközt fedeztem fel. Magyarán teméntelen szemetet az utat szegélyező sztyeppe – sivatag mintegy 10 méteres sávjában.
Kedves kazah és orosz testvéreim, hát ti is ilyen frankón tudtok szemetelni, mint magyar véreim. Keblemre! Máris otthon érzem magam. Vajon mennyi lehet a sörös és egyéb üvegek betétdíja? Ez az út kész aranybánya, ha létezik itt üvegvisszaváltás.
A talaj tele volt lukakkal. Mintha számtalan üregi nyúl fúrta volna össze. Többen állították, hogy a sztyeppén sok afféle szurikata szerű állat van, azoktól vannak a lukak. Ez az állat név senkinek nem jutott eszébe, ezért azt szerényen én dobtam be a köztudatba. Lehet nagy marhaság, de az üregek ott voltak az tény. No meg hihetetlenül sok ízeltlábú. (Nem tom figyelitek e milyen marhára művelt vagyok, hogy nem bogarakat, vagy rovarokat írok. Nem akarom csak rájuk leszűkíteni a kört.) Szerintem volt ott minden. Felhőstől és kisebb nagyobb méretekben. Tele lett vele hócipőnk meg minden más is (nem is volt hó, hüle).

Aralto. Nem az Aral tó – habár az is Kazahsztánban van -, hanem egy falu az Ili folyó deltájának legszélén. Ott ért véget mercédeszes álomutazásunk (szó szerint). A falu szélén egy vasbeton elemekből rittyentett buszmegálló árválkodott mérhetetlen szeméthalom tetején. Szocreál. Szétverhetetlen. Habár látszottak rajta a helyi erők próbálkozásai. Ezeknek a sztyeppei legényeknek semmi nem lehetetlen. Rokon nép lehetünk. Mi is mindig megpróbáljuk szétverni az efféle építményeket. Hiába a magyar virtus. Itt is elismerően néztük az üvegcserép, söröskupak, sörös doboz, és egyéb az utazáshoz nélkülözhetetlen termékek göngyölegei által alkotott szemét halmokat és az építményen fellelhető lukakat, csorbulásokat. Alig lehetett mindeközben 38 vagy 40 fok árnyékban. Lepakoltunk. Tébláboltunk. Izzadtunk. A terepjárókból csak egy volt a három helyett jelen. Kezdődött a kellemes pecselés. Ebben az országban nem sürgős semmi. Ráérünk. Már jóformán helyben vagyunk. Szegény halak…

Terepjáró. Toyota. Made in Japan. Japánból importálva. Használtan, jobb kormányos. Vezetője volt szovjet kommandós Afganisztánból. Azóta is bevetésen érzi magát. Lehet az autó vagy motorcsónak. Megy, hogy finom legyek. Ha eddig a sztyeppe csodálatos volt akkor ez a terep összehasonlíthatatlan, felülmúlhatatlan bozótos útvesztő. Tüske mindenütt és igénytelen növények, homok meg, meg… leírhatatlan. Röpke három óra zötykölődés úttalan utakon a folyó egy kis mellékágáig. Végre. Csónakok, civilizáció és persze pakolás.
Já zsivú Vengrija, gorode Eger. Csillogtatom orosz tudásomat a csónakban utazó hölgy orosz érdeklődésére. Teljesen meglepődött. Addig hadarva beszélgetett a csónak vezetőjével. Gyanítom a magyar vendégek kárára. Aztán hosszasan hallgat. Nem mintha oka lenne rá. Orosz tudásom sajna erősen kezdetleges. Já nye gavarjú pa ruszki. Csak málenkíj. Brrr…

A látvány viszont a csónakból balsój (nagy), sőt agrómnij (hatalmas) és krasszívij (szép) meg mindenféle ilyen jelzők. Leesik az állam az ősnádas láttán, ami a partokat szegélyezi. Csatornák, mellékágak, tavak. És nádas, nádas, mindenütt. A Peremicska nevű tábort egy szigeten tó öleli körül. Minket meg a házigazdákon kívül szúnyogok milliárdjai üdvözölnek lelkes böglyökkel karöltve. Friss magyar vér! Koleszterin, alkohol, micsoda nedű! Örömünnep. Lakoma. Megazanyád!

Imi fiam a militari boltot javasolta horgász öltözék beszerzési helyként. A horgászboltban szemezgettem egy márkás terepszínű nadrággal, de a 24 ezer forintos ára erősen kijózanítólag hatott. Valahogy már nem is tetszett annyira. A harcsázó botokra orsókra már amúgy is horribilisnek számító összeget költöttem. Legalábbis a saját anyagi lehetőségeimhez mérten. Amilyen hülye vagyok kettőt vettem botból orsóból és zsinórból is, hogy legyen tartalék. Mondanom sem kell tartalékra semmi szükség nem volt. A militariban megúsztam a ruha dolgot nadrággal, zubbonnyal és kalappal együtt 8.500 Ft-ból.

Iszonyú meleg volt, de ez a vérszívókat nem tántorította el. Támadtak mindenütt. A napon is. Jól jött tehát a terepszínű katonai gyakorló, mert azon nem tudtak keresztül csípni rajongóink. Így is mérhetetlenül sok csípést összeszedtünk, alvás, kajázás, fürdés, öltözés és egyéb ilyen tevékenységek alatt. Volt ugyan szúnyogháló az ágy fölött, de voltak rajta lukak is. Az egyik este némileg vodkaközi állapotban szenderedtem el és elfelejtettünk füstölőt gyújtani a sátorban. Reggelre úgy néztem ki, mint aki újra elkapta a bárányhimlőt. Csak a bal alkaromon 50 db. szúnyogcsípést számoltam meg. Mások is hasonlóan jó eredményekről számoltak be. Gábor megoldotta volna a dolgot:
Lecsapolok, vagy két deci vért és kiteszem nekik egyék tele magukat, csak engem hagyjanak békén! - az ajánlat nem talált támogatásra a szúnyognép körében.

Film is készült. Igazi utifilm a horgászatról. Vagy horgászfilm az utazásról és pecáról. Mindegy. A lényeg, hogy végre filmsztár lehetek. Már ideje volt. Tudom nem kell türelmetlenkednem, hiszen ötven évesen még előttem az élet, bármi is lehet még belőlem. De a filmsztárság azért mégiscsak más. Jött velünk a nagy Boti direktor, meg Roló operatőr. Az egyik reggeli pergetős balinfogásnál folyt éppen az események megörökítése az utókornak, valamint a halra és kalandokra éhes otthoni kíváncsi horgásztársak számára. A forgatás helyszíne egy kis belső tó volt éppen egy csatorna befolyásánál. Gáborral dobáltunk a csónak hátuljából. Gyönyörűen rávágott egy zsereh (balin) a felkínált körforgómra. A szomszéd csónakban állt a rendező és az operatőr.
Húzd be a hasad! - jött az utasítás a rendezőtől.
Hová húzzam? Hát ott már a hátam van! - Gábor meg beállt elém és próbált kitakarni.
Nincs igazán jó fényképarcod – avatott be a filmsztárság akadályaiba.
Behúzott hassal nem tudok válaszolni az efféle kirekesztő megjegyzésre. A zsereh veszettül ugrándozik a horgon a zsinór végén a vízben. Arra is összpontosítanom kell, hogy kikukucskáljak Gábor mögül és az arcom a már meglévő természetes intelligenciámon kívül a könnyed figyelmet és hozzáértést sugározza a balin fárasztása közben (szerénység!). Szakszerű mozdulataim közepette sikerül megúsznom, hogy látványosan vízbe essek a csónakból. Roló operatőr kicsit csalódott.
Mekkorát loccsant volna ez a 110 kiló – álmodozik.
Direktorunk meg valami hasonlót gondolhatott a következőképpen:
Ekkora marhát! Mint egy víziló azzal a tök bamba pofájával. Ezt úgyis kivágjuk.
Diadalmasan vigyorgok a kamerába és mutatom fel a kb. két kilós zsereh-et.
Alakul a harcsa csali, most elcsípjük a szom-okat.
Genagyij guide egykedvűen kuporgott a csónak orrában bent a nádban. Úgy öltözik, mint télen, kivéve a pufajkát. Zárt cipő, vastag fekete nadrág, narancssárga egyen póló, fölötte katonainak látszó felsőrész, sapka. Alig volt 40 fok. A szúnyogok felhőkben. A böglyök rajzanak. Mi csapkodunk. Zsenya bácsi meg a maga hatvanvalahány éves életbölcseletével:
Hülye külföldiek! - persze csak gondolatban. Kell a jatt.

Hát a zsereh volt a legjobb szom csali. Ki gondolta volna? Olyan a bőre mint a rágós szalonnabőr. Jól tart a horgon. A harcsák meg szeretik. A legtöbb nap balinfogással indult. Jó szórakozás sokszor és a napi harcsacsalit is biztosítja. Már az első nap délutánján érkezés után vízre szálltunk Karcsival. A guide rosszallóan csóválta a fejét mikor felraktam a verhetetlennek mondott salmo thril nevű csoda wobblert. A várakozással ellentétben a balinok nem ismerték fel és nem jöttek ki a vízből feltartott kézzel csodálatomra. Ráadásul mindig felakadt az alsó hármashorga a fenti zsinórra. Kész idegbaj. A vezető atyailag magyarázta, hogy körforgó.
Na jó a kedvedért – adom meg magam és felrakok egy rikító sárga fekete pettyes mintás körforgót. Egy kis balin rögtön rálelkesedik.
Akkor jöhetnek a szom-ok - modja Karcsi.
És tényleg fog is nyomban kettőt, sőt még én is egyet. Persze az enyém a legkisebb. Ezzel ellőttük a balinunkat, este is lett. Irány a tábor.

A táborban Karcsi felvonta az egyik zászlórúdra a magyar lobogót. Szerintem az ilyen pillanatokban a legjobb külföldön magyarnak lenni. Itthon ez a kutyát sem érdekel. Az Ili folyó deltájában meg könnybe lábad szinte a szem és az összetartozás érzése tölt el. Majd még rúgjunk be. Naná! Vacsora, aztán vodka sörrel! Itt vagyunk magyarok!

Lelkesült, mondhatnám bizakodó tehát a hangulat. Szom-ra föl! Zsereh-et horogra, aztán had szóljon! Az Ili folyónak persze senki nem szólt, hogy jövünk. Már tavasztól kezdve áradt és áradt, folyt mint az istennyila és zavaros volt az egész főág, a harcsák meg ettől zavarodottak. A csapadékos időjárás 2010. évben még június első felében is folytatódott az Ili vízgyűjtő területén. Itthon is nagy árvizek voltak és Karcsi elmondta, hogy Kazahsztánban is szokatlanul sok eső esett ekkor. Az önkéntes szakértők szerint nem jöttek fel a harcsák a Balhas tóból a szokásos tavasz végi nyár eleji ívásukra.
Mi a fa- szom? Hát nincs elég szom?
Nincs.

Karcsit lefoglalja Boti direktor és elhúznak filmet készíteni. Nekünk Gabival kiosztja az öreg Genagyíjt vezetőnek. Akárhogy is fülelek szerintem a la natúr Genyának szólítja. Zsenya bá lehet nem tud magyarul, de nem is érdekli a megszólítás (borravaló). Így aztán Gabival alkotunk párost és a sikeres balin fogás után a közel sem genya Zsenyával űzzük a harcsákat.

Zsenya bá gondosan felszeleteli a csalinak valót és megmutatja, hogyan tűzzük a haldarabot a 10 nullás horogra. A csónakot a folyó külső kanyarívén felfuttatja a nádra ott ahol a leggyorsabb a sodrás és vélhetően legmélyebb a víz. Aztán folyásnak lefelé mutat és mondja:
Dobják be oda a sodrásba. Nem túl messze a nádtól. Egy rövidebbet meg egy hosszabbat.
Gábornak rövid Koós féle botja van. Nem igazán fenekezésre való. Nem tudott hosszút dobni ezért neki maradt a rövidebb szakasz. Jómagam az amerikai Penn (szerényen soha nem törőnek nevezett) 2,70-es bottal messzebbre dobom a 240 g-os ólmot a nagy horgon lévő halszelettel. Várunk. Nyeletőfék belőve. Sok okos tanács elhangzott tapasztalt harcsahorgászoktól, hogy miként kell bevágni a halszeletet megragadó szom-nak. Persze az egész teljesen kimegy a fejemből, amikor elindul az orsóról a zsinór, bólogat a bot vége. Nem várok 5-6 másodpercet. Nem győződök meg a kapás folytonosságáról. Az is csoda, hogy a nyeletőféket visszaváltom a bevágás előtt. Aztán csak zutty. Szerencsére így is megakadt. A harcsa a sodrásnak lefelé és a folyó közepe felé indult. A Penn never crekk (törhetetlen! ja) botom hajlik mint a parti nád nagyobb szél esetén és az Okuma Longbow 9000-es orsó fékje adagolja a 70-es monofil carbotex zsinórt. Genagyíj is felréved szendergéséből és oroszul érdeklődik:
Balsój?
Da. Balsój. Pasli! - csillogtatom orosz tudásomat.
A szom nyomába eredünk. Közben lehúzott a sodrást is segítségül híva vagy harminc méter zsinórt. Gábor találgat miközben beszedi saját szerelését.
Lehet meglesz húsz kilós is!
Lehet – válaszolok, de magamban szinte biztosra veszem nagyobb ez jóval. Az optimizmusom feltámad, hiszen két méter feletti harcsát szeretnék. Azért jöttem. De hát miért kiabáljam el.
Tartom a botot. A hal szépen húz. Zsenya követi a csónakkal. Közben Gábornak átadom a fényképezőgépem.
Örökítsd meg az eseményeket! – kérem.
Oké – lelkesedik horgásztársam. - Húzd fel, én majd lekapom!
Még nem akar feljönni.
A szom meg csak húz a víz alatt, hol a parti nád felé, hol meg a víz közepének irányában. A bot spicce néha egészen a víz színéig hajlik, pedig terhelem a szereléket erősen. A hal a csónak alatti átúszás trükkjét is beveti, de Zsenya bácsi rutinosan hátratolat, vagy éppen kifordul az útjából ahogyan azt kell ilyen esetben. Én szépen körbejárok, követem a halat, közben meg Karcsi tanácsát megfogadva berakom a bot nyelét a lábam közé, vigyázva persze a nemesebb testrészekre is. Gabi kattogtatja a fényképezőgépet szorgalmasan és erősebb beavatkozást sürget a részemről a küzdelembe. Guide-unk éppen ellenkezőleg türelemre int. Aztán csak feljön a hal a víz színére és először látjuk meg hosszú izmos testének és nagy lapos fejének körvonalait. Gabi persze lemarad a mutatványról.
Húzd fel azt a halat, de tartsd is fenn a víz tetején, hogy rendesen le tudjam fényképezni! – vannak ötletei.
Rendben, majd megkérem mosolyogjon is és mondjon pár szót az érzéseiről.
Nagyszerű, életre szóló élmény egyébként egy ilyen nagy hal fárasztása. Áramlik az adrenalin az erekben, izmokban, az izgalom a tetőfokára hág. Főleg nálam, aki még soha nem fogtam még csak hasonló nagyot sem. A szom feladni látszik a küzdelmet. Egyre közelebb kerül a csónakhoz és a víz felszínéhez, majd a csónak mellé simul. Zsenya könnyedén megütögeti a fejét. Erre azért van szükség, hogy ne akkor riadjon meg a hal amikor a szájába nyúl a kiemeléshez, hanem még előtte veszítse el erőtartalékát az utolsó fejrázásban, vagy kitörésben.

Genagyij, kb. 60 kilós szívós öreg. A Karcsitól kapott munkás kesztyűben nyúl szakszerűen a harcsa pofájába kerülve a hal szája sarkában fityegő horgot. Először a jobb kezével ragadja meg az alsó állkapcsot, úgy hogy a hüvelykujja van a belső felén, majd a ballal is. Egész testéből húzza a szom-ot be a csónakba a nem túl magas peremen át. Amíg a vízben van a hal nagy része, addig könnyebb a mutatvány, de amikor már félig kint van, akkor nehezebbé válik és nem akar átbillenni a csónak peremén a Zsenyához hasonló súlyú jószág. Jobbal tartom a botot és bal kézzel én is benyúlok a hal szájába. Volt még benne hely az én kezemnek is. Aztán együttes erővel átbillentjük a vízből a csónakba. Megvan végre. Zsenya letakarja a fejét és ezzel a szemét is, hogy ne vergődjön. Alkalmas fényképezési helyet keresünk és találunk a folyó egy kis füves szigetén. Közben leveszem a trikómat, hogy a hal össze ne kenjen nyálkával. Gáborral óvatosan kivontatjuk a fűre a zsákmányt és mérés után (203 cm.) készülnek a sztárfotók. Gabi kicsit elégedetlen erőnlétemmel.
Emeld magasabbra! - szól az utasítása. Csezd meg, te nem vagy edzésben. Feljebb azt a halat!
Nincs rajta fogás, nehéz is, na meg k…-ra csúszik – mentegetődzök. - Mi lenne, ha csak úgy melléje heverednék a fűbe?
Persze! Aztán majd szunyókáltok is itt egyet kettesben mi?
Mit mondhatnék erre egy ilyen erőszakos fotósnak? Amúgy meg nincs kedvem magamhoz ölelni a sikamlós halat. Talán pedig úgy sikerülne magasabbra emelni. A fotók azért csak elkészülnek. Látszik nem vagyunk profik. A halat visszavonszolom a vízbe. Tartom egy darabig, aztán elúszik.

Gábor nem híve az egy helyben üldögélős horgászatnak. Nem az a nyugodt, megfontolt, tétova alkat. Éppen ellenkezőleg. A folytonos akció, mozgás, változatosság a lételeme. Nem is igazán értem, hogy keveredett a horgászok táborába ezzel a mentalitással, hiszen ez a sport sokszor a türelmes várakozásról is szól. Be kellett azonban lássam nem folytathatjuk a pecát ezzel a fenekezős, bedobunk aztán várunk a halakra módszerrel. Legalább a közös horgászatra szánt idő felében figyelembe kell vennem társam kívánságait is, hogy működjön a páros peca.
Kuttyogassunk! - kéri szinte rimánkodva. - Már nem bírok tovább egy helyben ücsörögni!
Hát rendben. Akkor verjed a vizet. - adom meg magamat a tolerancia jegyében.
A megáradt gyors folyású és kissé zavaros folyó nem igazán alkalmas a kuttyogatós módszer alkalmazására. A helyi vezetők sem ajánlják. Persze nekik kényelmesebb is a félóránkénti helyváltoztatáson alapuló fenekezés, mint a csónak folytonos irányítása a folyón történő lecsorgás közepette az evezővel a tűző napon. Az évek során azonban már hozzászoktak a gyakorlottabbak az európaiak és főleg a magyarok ezen horgászmódszeréhez. Zsenya bácsi tudja, hol kell vezetni a csónakot a folyón a módszer alkalmazásánál. Míg más alkalommal a fiatal és a kezdő Andrej nevű vezetőnknek fogalma sem volt, hogy merre kéne eveznie és miért. Gábort ilyenkor a gutaütés kerülgette, ahogy sorra elmaradtak a meder gödreit jelző burványok és a sodorvonalban lévő mélyebb részek a kanyarok külső ívén, miközben mi békésen ringatóztunk a meder sekélyebb részei fölött a csendesebb harcsamentes folyásban. Genagyíj azonban már öreg rókának számított és a megfelelő harcsás részeken vezette a csónakot. Gabinak a rövid és vékony, de a látszat ellenére bivalyerős botja éppen megfelelt a célnak. Fonott zsinórt használt 120 kilós szakítószilárdsággal és 10/0-ás kovácsolt vas horgot. Egy krokodil talán ha fel bírta volna venni igazán ezzel az összeállítással a harcot. Csorogtunk le a folyón és csak úgy spiccről lógattuk bele a vízbe a halszeleteket a csónak oldalán. Gabi ütötte a mély hangú tiszai kuttyogató fával a vizet. Hirtelen felpörögtek az események.

Gábor a botjához kapott, felállt és ezzel a lendülettel a horogra nehezedő harcsát is a víz színéig húzta fel. A folyó felszíne szinte felrobbant a csónak mellett. A nagy hal nagyon zokon vette ezt a váratlan inzultust. A víz színéig, sőt az alá húzta le a bot spiccét ahogy a mélybe próbált letörni, de a szinte csutkára behúzott fék az orsón alig engedett zsinórt és még ráadásnak Gábor is ráfogott néha a dobra kézzel. Kezdtem fényképezni az akciót. Horgásztársam nem tartozik a finomkodó sporttársak körébe derült ki a következő mintegy öt percben. Erőből nyomta a pecát.
Engedj neki egy kis zsinórt! Fárasszad! - kotnyeleskedtem bele a dolgába.
Ez ugyan nem megy sehova! Majd én megmutatom neki ki itt az úr. - jött a válasz.
Egy hatvan kiló körüli szom-ot azonban mégsem lehet csak úgy rögtön kihúzni a vízből. Zsenya is ijedten tiltakozott a zord bánásmód ellen. Gábor azonban hajthatatlan maradt.
Harcot akar, most megkaphatja! - és elszántan húzta a halat miközben az orsó panaszosan fel fel visított, de rögtön lefogta kézzel, ha úgy érezte túl sok zsinórt nyert a harcsa.
Fényképészi pozíciómat kezdte veszélyeztetni, hogy már nem bírtam megállni röhögés nélkül az általam még soha nem tapasztalt bizarr erőpróbát. A rövid pórázon tartott hal ugyan még megpróbált egy darabig ellenállni, de a brutális bánásmód hamar megadásra késztette. Öt perc után már szinte aléltan tűrte, hogy Zsenya a csónakba húzza. Közben újra az előző fényképezésünk helyére a kis füves szigethez érkeztünk.

Gábor mérte a halat.
Hát ezt tuti senki nem fogja elhinni, 203 cm – mutatta a halon lévő mérőszalagon a mérés eredményét nekem is meg Zsenya bácsinak is. - Még szerencse, hogy teljesen más színű a két hal, mert különben senki sem mosná le rólunk a gyanút, hogy másodszor is ugyanazt a halat fogtuk ki.
Ugyan csak átfestetted kicsit a halamat és újra kihúztad a vízből - csak a kisördög bujkált bennem kicsit, hogy ilyen hamar beállították a házi rekordomat a csoportunkon belül. Mégis csak egyszerűbb lenne azt mondani, hogy én fogtam a legnagyobb harcsát, mint azt, hogy Gabival holtversenyben fogtuk a legnagyobbakat. Tök hülyeség, de hát már így alakult.
Most rajtam a sor a sztárfotók készítésénél. Gabi esőruhát ölt, úgy pózol a hallal. Nem rest megemelni és magához ölelni. Úgy teszek, mintha a gépet állítgatnám, neki meg kidülled a szeme az erőlködéstől gondolom, mert a napszemüvegétől nem látszik.
Jó lesz már? - nyögi a halat emelve.
Csak nem nehéz? Kicsit tartsd még magasabbra! - adom az ártatlant.
Zsenya is mosolyog kicsit, de azért elismerően jegyzi meg persze oroszul:
Nagyon erős – és mutatja is a karján.

Aznap este körbe adtuk a fogásról készült digitális képeket a többieknek. Megdőlt Krisztián előző napi 195 cm-es rekordja. A vacsorai vodkákat mi álltuk. Ez így volt rendjén. Boti direktor sajnálta, hogy a kamera lemaradt a buliról. Hiába mindig keresztbe tesz valami a filmsztári ambícióimnak. Pedig a nagyérdemű láthatott volna egy szakszerű fárasztást a végén egy szép hallal, majd egy vígjátéki, mondhatnám parodisztikus változatot Gabi előadásában hasonló végeredménnyel. A két módszer alkalmazásáról és helyességéről volt némi vodkaközi vita a vacsoránál, de a szintén csapatunk tagját képező Csaba a jeles szakíró és sporthorgász diplomatikusan úgy döntötte el a kérdést, hogy az a lényeg miszerint a halat nem szabad fölöslegesen fárasztani és ki kell használni a szerelék erejét a hal mielőbbi birtokba vételéhez. Ennek ellenére Gábor ezt követően kiérdemelte a "brutál" állandó jelzőt, mint valami eposzi hős. Mégse nevezhettük leleményesnek vagy akár hókarúnak, mint Homérosz kollégám egykoron a maga hőseit az Odüsszeusz horgászkalandjai a Földközi tengeren című örökbecsű eposzában, vagy mi?
Ez utóbbi gondolat felhívta a figyelmemet arra, hogy ne éljek vissza az olvasó szinte végtelen, de azért belátható türelmével. Fentebb említett ókori horgász szakíró is énekekre osztotta fel tudósítását Odüsszeusz nevű sporttársunk kapitális fogásainak ecsetelésekor. Hasonlóképpen cselekszem tehát és később folytatom majd az Ili folyón horgászó kis csapatunkkal megesett történéseket a következő részben.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Somolygó
· Kategória: Novella
· Írta: doktorur
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 194
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17
Összes: 213
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Sutyi


Page generated in 0.8578 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz