Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Tündöklések

, 401 olvasás, P.Palffy_Julianna , 23 hozzászólás

Ezek vagyunk

   Esküvőre készülődünk, minden szoba foglalt, mindenki csinál valamit. Nyüzsögnek kicsik és nagyok. Az ebédlőben találkozhat össze a násznép szűkebbre vett családi része, akik a hideg tálakkal és italokkal megterített asztal mellett megállnak egy pillanatra, bekapnak egy falatot, isznak egy kortyot, és természetesen egyszerre beszélnek, mindenki mindenkivel éppen most akar valamit közölni. A hangzavar olasz családokat idéz. Kisebbik öcsém hajtja igába a fejét – az ő szavaival élve –, ami persze nem igaz, mert ma nem ismerek nála boldogabb embert. Legfeljebb a menyasszonyt, de hála az égnek ő, és nem kevésbé vidám rokonsága momentán két utcával arrébb zsonganak.
Egy pillanatra felszaladok a dolgozószobámba a zizegés elől, leülök az íróasztalom mellé szusszanni egyet. Csak öt percet! Ez a béke és nyugalom szigete jelenleg. Lehunyom a szemem, tekergetem a fejemet, ropogtatom a nyakcsigolyáimat. Hangyányit elfáradtam. Felteszem a lábam a zsámolyra, mert ezeknek a lábaknak ma még körömcipőt kell viselniük. Amikor kinyitom a szemem, az asztalon álló, faragott, míves keretbe foglalt régi képre esik a pillantásom. Mint minden alkalommal, most is ellágyulok tőle.

A fénykép akkor került vissza hozzám, amikor apám hagyatékán marakodtak a harmadik házasságából született fiai. Mondhatni az ügyvéd különleges figyelme okán, s talán ennyi az összes igazság benne. A család nem is értesített a haláláról bennünket, tartottak az Óvilágban maradt testvérektől, az osztozkodástól. A végrendeletből egyértelműen kiderült, hogy velünk, velem és az öcsémmel nem számolt az öreg, ezért érthetetlen volt a félelmükből fakadó tapintatlanságuk. A mi életünkből egyáltalán nem hiányzott az, ami őket acsarkodó farkasokká tette.

Megsárgult fotó mostohaanyámról, s rólam. Ma már így mondom: Édes. Akkoriban még nem ismertem ennek a szónak az édességét, csak a fájdalmát, mivel a születésem szülőanyám halálát is jelentette.
Újra becsukom a szemem, pereg a film a fejemben. Az első közös képünk. Idegenül állok a szék mellett, mellette, és még ma is szégyellem, hogy annak idején csak a dühöt éreztem a hajamat fésülő kezek, és a copfomba kötött masni miatt. Pillanatok alatt adták rám a bubigalléros, buggyos ujjú ruhámat, a fekete masnival díszített cipőt, aminek az orrába papírt tömtek, hogy le ne essen a lábamról. Gyorsan, kapkodva öltözködtünk. A rikkancs csupán annyit kiabált, hogy ezen az egy napon lehet fényképet készíttetni a borbély üzlet üresen álló, hátsó szobájában. Nem volt idő több cicomára, anyám két csattal igazította frizurára az örökké rakoncátlan fürtjeit, egyedüli díszként pedig hófehér blúzának csipkéje szolgált. Kosztümjének gombokat feszítő kis domborulata öt hónappal később született öcsémet rejtette, amiről csak ő, és a nagyanyám tudott.
Anyám összekulcsolt kezei, és az én két, magam mellett lógatott karom, két külön világ. Alig értünk egymáshoz. Haragudtam rá a fénykép miatt, és azért is, hogy elment az apám, meg azért, hogy miért képet küldünk, miért nem utazunk mi is utána? Őt okoltam mindenért. Összeszorított szájjal, és szenvtelenül néztem a lencsébe. A fényképész nem sokat igazgatott rajtunk, türelmetlen utasításokkal közelebb állított a székhez, és kissé pattogós hangon rám szólt, hogy mosolyogjak. A karunk összeért valamennyire végül, de a mosolyból nem lett semmi.
A kép apám részére készült, aki kalandvágyból vándorolt az Újvilágba fél évvel a második házasságkötése után, szerencsét ment próbálni nélkülünk azzal az ígérettel, ahogy megveti a lábát, küldi a pénzt a hajójegyre. A jegy ára persze soha nem érkezett meg, ő maradt odaát, mi nem utaztunk később sem. Fogalmam sincs hogyan bonyolította le a válópert, csak anyám hosszú hónapokig könnyes szemeire emlékszem, miután megkapta a papírokat. Az öcsém már javában szaladgált, én még iskolába jártam. Az árvaszék a mostohámat jelölte ki gyámomul.
Apám elutazását követően gyámanyám vállalta magára a család gondját, csupán a főzésben fogadott el segítséget az anyósától. Varrónőként éjjel-nappal dolgozott, először csak a közeli ismerősök jártak hozzá, de aztán egyre több munkája lett. Tudása, teherbírása, és a szorgalma tette élhetővé az életünket. Nem volt ideje a könnyekre, két gyerekről és a férje anyjáról kellett gondoskodnia. Vele minden rosszat átvészeltünk. Volt idő, amikor a móriczi hétkrajcáros mese kismiska volt a mi szegénységünkhöz képest.

Édes. Régóta így szólítom. Sokat jelent számomra ez a szó. A tizedik születésnapomon azt mondta nekem, hogy apám legjobb döntése az volt, amikor engem ráhagyott. Mert így lett, van egy szívének édes lánya is. Örökre a lelkembe hímezte ezt a mondatot.
Amikor másodszor is férjhez ment, egész család lettünk. Sokan kérték, de ő kivárta a legjobbat magának, nekünk. Anya mellé kaptunk egy igazi Apát. Nagyanyám is áldását adta rájuk, mert anyámat már saját lányaként szerette. Ha fájt is a szíve a fia után – nem sokat, és nem sokszor hallottunk felőle –, azt este sírta a párnájába, és soha nem mutatta előttünk. Nem szólt rosszat rá, mi pedig igyekeztünk a szeretetünkkel csökkenteni a fájdalmát.
Kisebbik öcsém érkezése, ha lehet, még jobban összekovácsolta a családot. A szeretet legapróbb morzsáit is felcsipegettük, nem hagytunk egy szemernyit sem veszni belőle. A kis kópé persze nagyban hozzájárult, mert mindenkit levett a lábáról. Szerencsés csillagzat alatt született. Ma is ő a bohóságban az első, de abban sem lehet megelőzni, ha valakinek le kell törölni a könnyét. Az angyalok csupa jó tulajdonsággal töltötték tele a pólyáját, bár az sem elképzelhetetlen, hogy mi kaptuk ajándékként őkelmét. Apa szokta nevetve mondani, mellette még a tej sem savanyodik meg.

Halk kopogtatás után Édes néz be rám kíváncsian. Csak intek a fejemmel, jövök azonnal. Beljebb jön, becsukja az ajtót, a hátam mögé lép. Vállamra teszi a kezét, majd az arcát az arcomhoz szorítja. Együtt nézzük a képet. Átölel, kapok egy puszit a fejem búbjára, mint a kislányok. Muszáj mosolyognom, és muszáj megérintenem, mert azóta is minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy bepótoljam újra és újra azt az elmaradt érintést, azt az elmaradt mosolyt ami a régi képről hiányzik. Ez egy másik anya és lánya fotó. Kézzel fogható nyoma nem marad, láthatatlan fénykép, mégis törölhetetlen.

A földszintről megállíthatatlanul hallatszik a kicsit olaszos, mindenki egyszerre beszélős duruzsolása, mintegy legszebb aláfestő muzsikájaként a vele töltött, meghitt perceknek…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: P.Palffy_Julianna
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 2
Kereső robot: 15
Összes: 30
Jelenlévők:
 · arttur
 · Kavics


Page generated in 0.0422 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz