Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Saját démonok

, 209 olvasás, szolosit , 0 hozzászólás

Ezerszín

  Hatalmas reccsenéssel tört el a katona lába alatt egy gally. Némán átkozta magát figyelmetlensége miatt, hisz jól tudta, minél csendesebben és gyorsan le kellett hagynia az erdőt. Persze, teljes mértékben biztos volt benne, az nem elég, hogy kimenekül a rengetegből, de ezzel most nem akart foglalkozni. Mindenképp először ezt kellett megoldania, hogy milyen módon fog csatlakozni a hadsereghez, későbbre halasztotta. Mióta a légióban szolgált, megtanulta, egyszerre csak egy feladatot lehet végig csinálni, lépésről- lépésre.
  Néma csendben, megmeredve figyelte környezetét. Mozgást, gyanús zajt keresett, amely elárulhatta ellenségeit. Semmi különöset sem vett észre, néhány pillanatig még szembenézett a vadonnal, majd lassan felegyenesedett védekező állásából. Görcsös lábai nehezen lazultak fel. Az egész napos kemény harc megtette hatását: izmai szinte teljesen elhagyták magukat. Combja és vádlija fájdalmasan égett, karjai remegtek a kard és a pajzs súlyától. Legutóbb kiképzésének első heteiben érezte ezt a testi fáradtságot, mikor kiképzői órákon át meneteltették teljes felszerelésben. Azóta viszont évek teltek el, fegyverzete és páncélja a teste részeivé váltak. Már rég megtanulta, hogyan tartsa szögletes pajzsát kényelmesen, vállainak megszokott érzés volt a láncing viselete, most mégis legszívesebben eldobálta volna fegyverzetét. Hiába valónak tartotta a több hónapos kiképzést, gyöngének és esetlennek érezte magát.
  Gyorsan kiverte fejéből a negatív és korholó gondolatokat, és tovább összpontosított a túlélésre. Más szemszögből kezdte nézni a dolgokat: pirkadattól kezdve talpon van, azóta háromszor is összecsaptak a barbár sereggel, több sebből is vérzik, és tíz percig sem tudott pihenni. Jogosnak tartotta, hogy fáradt és fájdalmai vannak.
  Hirtelen elkeseredett: most tudatosult benne reménytelen helyzete, ahogy átgondolta a mai nap történéseit. Már akkor érezték vesztüket, amikor a vadonból rájuk törő ellenség szép lassan szétzúzta kapkodva felállított csatasorukat. Aki tudott, elmenekült a vér áztatta vesztőhelyről, a csapdába esettek vált válnak vetve néhány fős csoportokat alkotva-, mint kis szigetek a támadók örvénylő áradatában- konokul késleltették végük bekövetkeztét. Kis ideig tartották magukat, de hamar a tömeg túlereje felé dőlt a mérleg nyelve, és a legionáriusok, sorra eltűntek a tumultusban.
  Neki és még néhány társának sikerült elmenekülnie az ütközet színhelyéről. A közeli tisztás felé rohantak, azonban egy százados megállította őket. Még némi embert összeszedve a legközelebbi meredek domboldalra vezette maroknyi szakaszát, hogy oldalról fedezhessék a visszavonulást. Patakokban folyt róluk az izzadtság, miközben fölfelé nyomultak. Félúton járhattak, mikor az egyik elől haladó társuk hangos kiáltást hallatva megtorpant, és rémült tekintettel a fölöttük álló dombtető felé mutatott. Felnézve a vér mindenkiben megállt, amint tudatosult bennük a feléjük guruló tűzgolyók látványa. A golyók hatalmasabbak voltak, mint egy ember, így eléggé bizonyosnak látszódott, hogy magukkal sodorják az egységet. Néhányuknak volt elég lélekjelenlétük, hogy maguk elé tartsák pajzsukat, de a legtöbben mereven álltak, és megigézve nézték az egyre közeledő monstrumokat.
  A legionárius pajzsa mögött megfeszülve oldalra pillantott, hogy még lássa, amint az egyik társát elsodorja az egyik lángoló gömb, majd egy hatalmas ütés őt is kidöntötte egyensúlyából. Mintha kihúzták volna a talajt a saruja alól, úgy emelkedett a levegőbe. Még látta, amint lábai eltávolodnak a földtől, a következő pillanatban az összes levegő kiszorult a tüdejéből, miközben háta a talajnak csapódott. Szemei előtt szikrák szóródtak szerte- szét, majd sűrű sötétség borult rá, és elájult.
  Egy bozótosban tért magához. A nap már félig a horizont felé tartott. Óvatosan körbenézett a bokrok ágai közül, mielőtt megpróbált volna felállni. Élőt már sehol sem látott, csak néhány levetkőztetett holtestet és a közöttük hangosan károgó varjakat. Az erdő felől még halott zajokat, de elég biztonságosnak találta a környéket, hogy elinduljon. Minden egyes mozdulatára nyilalló fájdalom volt a válasz testétől. A hátát alig tudta kihúzni, kezei és lábai több helyen is megzúzódott, az egyik bokája kificamodott, így minden egyes lépés kínszenvedés volt.
  Sokszor meg kellett állnia, amint egy- egy ág megreccsent, vagy levél zörrent. Mindenhol ellenséget vélt felfedezni. Ilyenkor dermedten figyelt a zaj irányába védekező állásban várva a támadást.
  A nap már csak félig látszott ki a nyugati dombok mögül, mikor elérte a tisztást. Kissé megkönnyebbült, hogy elhagyhatta a sűrűn benőtt, nyomasztó erdőt, de ezt azonnal átváltotta a félelem, ahogy ráeszmélt, így könnyebb célponttá is vált a nyílt térségen. Hirtelen megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy most menjen, míg látja a környezetét, vagy az éj leple alatt vágjon át a tisztáson? Kis gondolkodás után az indulás mellett döntött, mivel eléggé fáradtnak érezte magát, és az éjszakát pihenéssel akarta tölteni.
  Szép lassan belegázolt a térdig érő, dús fűbe, és lassan, minden egyes lépést megfontolva előrenyomult. A fáradtságtól égő szemei folyamatosan az erdő szélét figyelte ellenség után kutatva. A tűzgolyó által megégett karja szilárdan tartotta kardját, összezúzott háta kínzó fájdalmak közt görnyedt a széles pajzs és páncéling súlya alatt.
  Váratlanul egy balsejtelem nyilallt belé, szőrszálai a hátán az égnek meredeztek. Olyan érzése támadt, mintha figyelő szemek kereszttűzében lenne. Megállt, pajzsát szorosan maga elé húzva figyelt. Minden idegében felkészült egy lehetséges támadásra. Elhatározta, ha most kell elesnie, mindent megtesz, hogy megnehezítse halálát. Teljes összpontosítással meredt az egyre sötétebb erdőre, de nem vett észre semmi szokatlant. Az egész tisztás néma csendben várta az éj bekövetkeztét, ezt csak egy fülemülepár gondtalan csivitelése törte meg.
  Már arra készült, hogy leengedje védelmét ellazítva görcsösen merev izmait, mikor egy halk szisszenés szakította meg az erdő hangját, és egy vékony bot pattant le sisakjáról éles csattanás kíséretében. Meghökkenve meredt maga elé, a fűbe hullt pálcát nézte: egy nyílvessző volt. Ebben a pillanatban oldalról vad bokorzörgés vetett véget a merev, fagyott döbbenetnek, de már túl késő volt. Mire a zaj irányba fordulhatott volna, egy újabb suhanó nyíl hasította végig a levegőt, és teljes sebességgel állt bele a katona védtelen combjába. A fájdalomtól elzsibbadt a lába, önkéntelenül térdre rogyott. Kardját elejtve karjával esetlenül megtámasztotta kibillenő egyensúlyát megakadályozva, hogy oldalra dőljön. Mint a nyílvessző, úgy nyilallt belé a félelem: érezte, hogy most már végképp megpecsételődött a sorsa.
  A fák árnyai körül egy alak lépett elő. Kimérten, ruganyos léptekkel közeledett áldozata felé, kezében felajzott íjat tartott, amire már rá volt helyezve a következő nyíl. A vessző vashegye stabilan célzott a legionáriusra.
  Mintha megérezte volna az íjász ellenfelének érzéseit, gúnyos mosoly jelent meg csontos arcán.
- Van okod a félelemre, római. Most veszítetted el az életed.- Azzal eleresztette a szakállas nyílvesszőt. Nem sokkal a katona kardforgató keze mellett állt bele a földbe. Riadtan megmarkolva kardját, visszarántotta kezét a pajzs védelme mögé. Nem tudta, mi tévő legyen, az ijedtség teljesen eluralkodott rajta. Ahogy közeledett felé az íjász, úgy nőtt benne a félelem, mintha magából az ellenségből áradna a pánik.
  Fogcsikorgatva várta életének utolsó pillanatát. Ekkor lenézett a rövid kardjára. Erősen megmarkolta, fogásától hatalmas rejtett erőt szabadított fel kimerült lelkéből. Eszébe jutott régi kiképzőjének intelme: ő egy katona, aki a végsőkig harcol, és semmitől sem ijed meg, mert csak a feladat végrehajtása lebeg a szeme előtt. Szívós, inas veterán volt. Kemény kiképzésbe részesítette az újoncokat, nem mellőzve a testi és lelki fegyelmezési módszereket. Gyűlölte az első hetekben, egy idegbeteg szadistának tartotta. Most már tudta, hogy szükséges volt a szigor, csak ilyen kiképzéssel élhette túl a véres csatákat. Egyszer együtt iszogattak a tábor ivójában. Jó néhány amfora bor után a kiképzője elmesélte neki az arcán lévő mély forradás történetét. Hogyan próbált meg a harc hevében túlfűtött ifjoncként egy bonyolult támadást intézni ellenfelére, ennek következménye egy csinos kis vágás a barbár kardjától. Tanulva hibájából, és felocsúdva az ütés erejéből, egy egyszerű szúrással végzet az ellenséggel. Azóta csak az egyszerűségre törekedett. – Jól jegyezd meg: egyszerűen végezd el a feladatodat, ne bonyolítsd, amit nem muszáj. – Erős kezét a légiós vállára téve adott nyomatékot filozófiájának. Akkor látta először és utoljára kiképzőjét ilyen jóindulatúnak. Néhány hónapra rá már csak véres testét nézhette a latyakos hóba zuhanni, egy őrjöngő barbár szekercéjétől bevégezve.
  Komoran beleszúrta kardját a puha földbe, majd remegő kézzel sérült combja felé nyúlt. A nyíl teljesen átjárta a lábát, ezért megfogta a szakállas vashegyet, és minden erejét beleadva eltörte a kiálló véget. A fájdalomtól elsápadt, és leverte a víz. Mély lélegzetet véve próbálta lenyugtatni magát. Elhatározta: nem akar egy gyáva íjász nyilától meghalni. Annyi véres csatát élt túl, most nem akart úgy elesni, hogy nem tudta megizzasztani ellenfelét. A rá törő dühből erőt gyűjtve el kezdte húzni a vessző tollas végét. Akaratlanul is megfeszült a combizma, így nehezen, nagy kínok árán sikerült kihúznia. Az őrjítő fájdalomtól elüvöltötte magát, majd a kihúzott vesszőt bőszen oldalra dobta. Patakokban ömlött róla a jeges izzadság, és teljes erejéből kellett koncentrálnia, nehogy elájuljon. A sebét megvizsgálva megkönnyebbült, mert szakadatlanul folyt a vér a sebből, de fő eret nem talált el az íjász.
  Jól tudta, most nincs ideje a pihenésnek. Óvatosan kinézett a pajzsa mögül, hogy felmérje a felé közeledő ellenfelet. Egy újabb nyíl süvített el a feje mellett. Bár gyorsan vissza kellett bújnia a pajzs mögé, azt fel tudta mérni, hogy az íjász csak néhány lépésnyire állt tőle. Egy megoldás járt a fejében, de félelme, hogy sérült lába nem fog működni, végképp lebénította.
  Mély levegőt vett, megacélozva magát talpra állt, és pajzsát használva oldalra bukfencezett. Mögötte rögtön egy nyílvessző csapódott a földbe. Erre számított, és a lendületét kihasználva, ellensége felé tőrt. Az íjász kapkodva próbált egy újabb nyilat illeszteni a húrjára, de nem volt elég ideje, a legionárius hatalmas pajzsa felöklelte. Fájdalmasan felnyögött, ahogy a talajnak csapódott. Megpróbált még felkelni, de a római gladius könyörtelenül fúródott az oldalába. Hörögve fújta ki az utolsó levegőt tüdejéből, még görcsösen megmarkolta a belé mélyedő kardot, aztán remegve visszahanyatlott. Megadva magát elengedte a fegyvert, tekintete végleg az égre meredt.
  A római megszokott mozdulattal kihúzta kardját a halott testéből, majd tunikájába törölte a vért. Megkönnyebbülve nagyot fújt. Karjával letörölte a homlokáról az izzadságot, de mikor újra ellenfelére tekintett. Elsápadt döbbenetében. Az íjász képében önmaga arcát vélte felfedezni. Megdörzsölte szemét, mély levegőt vett, hogy visszanyerje erejét, de hiába, ugyanaz a kép tárult elé. Bár a halott arca sápadt és beesett volt, és a feje is erősen kopaszodott már, de azon kívül teljes volt a hasonlóság. Hevesen megrázta a fejét, túlfáradtnak érezte magát, hogy ilyen képzelgéseken töprengjen. Felállt, hogy tovább indulhasson. Mindennél jobban vágyott a pihenésre, ezért minél előbb el kellett érnie a biztonságot nyújtó fák közé. Környezetében minden ment a megszokott módon. Az erdei madarak szünet nélkül csiviteltek, egy méh szorgosan repült el begyűjtve a nyár utolsó virágainak porát. A természet mit se törődött a római fájdalmával, mint ahogyan a közelben történt véres csata borzalmairól se.
  Az egyik közeli akácbokorból váratlan mozgás zaja csapta meg a fülét. Azonnal a hang irányába fordult. Pajzsát maga elé emelte, kardját döfésre készen dereka mellé húzta, kissé előre görnyedve és feszülten várta az újabb támadást. Sokáig nem is váratták meg: egy alacsony, köpcös alak lépett ki bokrok védelme mögül. Az idegen groteszk látványt nyújtott. Fején egy zárt rostélyú sisakot viselt, petyhüdt felsőtestét mellvért védte, fegyvere egy háló és egy háromágú szigony volt. A legionárius sehogy sem tudta palástolni döbbenetét, még a kardját is leengedte egy pillanatra: hirtelen az arénában érezte magát egy retariusszal szemben.
  Lassú, magabiztos léptekkel közeledett a római felé, aki elbátorodva hátrálni kezdett. A gladiátor támadást színlelve előre szúrt. A legionárius hatalmas pajzsa könnyedén hárította a támadást, de ezzel szabadon hagyta a jobb oldalát. Erre várt a retarius, súlyokkal megnehezített hálójával azonnal elsodorta a római lábát. Hatalmas puffanással csapódott a háta a földnek kiszorítva minden levegőt a tüdejéből. Automatikusan testére húzta pajzsát, ezzel is védve magát a szigony hegyeitől, ami nem is késlekedett. Fülbe hasító csattanással pattant le az umbóról a háromágú villás fej. A római oldalra gördült, hogy teret nyerjen, és legyen elég ideje felkelni, de ahogy fel akart egyenesedni, egy háló terítette be. Megijedt, hogy így kifogott rajta ellenfele. Mérgesen próbált kitörni a csapdából, de csak egyre jobban belegabalyodott. Pajzsát eleresztette, miközben kardját igyekezett kiszabadítani, ezt kihasználva a gladiátor szigonyának lapjával súlyos ütést mért a földön fekvő férfi fejére. Bár a sisak az ütés nagy részét felfogta, a legionárius az ájulás szélén lebegett.
  Hirtelen minden tartalék ereje elszállt. Legszívesebben elengedte volna a kardját, megadva magát a kegyelemdöfésnek. Nem akart már szenvedni, tovább küszködni, csak végre behunyni a szemét, és végleg elaludni.
  A melankóliája azonban hamar átfordult haragba. Minden idegszálával a bosszút kívánta saját halála előtt. Még utoljára fel akarta nyársalni, felállva, kihúzva magát szembenézni a gyűlölt félelemmel, és vad ordítással előre rontani rövid, éles gladiusával. Egy utolsó, halálos szúrást tervezett mérni ellenfele testébe érezvén annak meleg vérét ráfolyni karjára. Már nem akart aludni, még nem óhajtott meghalni, amíg ezt nem teljesíti.
  Ebben a pillanatban elszállt a kimerültség érzése, és kirázta fejéből az ütés okozta kábultságot. Lerántotta magáról a hálót, remegő lábakkal felállt, és gyűlölettől izzó tekintettel támadásba lendült.
  A gladiátor azonnal a római felé szúrt, de az könnyedén elugrott előle. Ijedten hátrált a legionáriustól, miközben újra szúrt, ám a rövid gladius villámgyorsan oldalra lökte a súlyos szigonyt. A katona azonnal észrevette ellenfele szabadon hagyott felsőtestét, egy hatalmas lépéssel előre lendült, és a páncél melletti bordák közé mélyesztette fegyverét. A penge hangos reccsenés közepette utat talált egyenesen a szív közepébe. A retarius először csak megmerevedett a sokktól, majd ordítva kapott az oldalához, amint a római kihúzta testéből kardját. A gladiátor hirtelen elnémult, és elernyedve összecsuklott.
  A legionárius fáradtan, levegő után kapkodva állt legyőzött ellenfele fölött. Kis ideig még az előtte fekvő testet nézte, majd meggyőződve annak halálában, egy hatalmas sóhaj közepette elrakta kardját.
  Tekintete a környék sűrűjét figyelve újabb ellenség után kutatott, végül a gladiátor sisakján akadt meg. Megmagyarázhatatlan érzés kerekedett felül benne, egy sugallat a halott arcának felfedésére biztatta. Pajzsát maga mellé támasztotta, lehajolt, és lassan, remegő kezekkel levette a sisakot. Bár egész idő alatt sejtette, mégis ledermedt saját arcának látványától. Nem értett már semmit sem. Először az íjász, majd a gladiátor támadása, és mindkettő őrá hasonlított. Akárhogy próbált logikus választ találni, a végén mindig arra jutott, hogy önmagával kellett megküzdenie. Befejezte a gondolkodást, nyögve felvette pajzsát, és elcsigázottan folytatta útját.
  Már erősen sötétedett, mire talált egy biztonságos búvóhelyet. Egy kidőlt tölgy törzsét választotta ki. A fatörzs előtti talajt a környező fákról lehullott levelekkel párnázta ki, hátát a mohával sűrűn benőtt, kiszáradt fának döntötte. Mivel a közelben ellenséges csapatok ólálkodhattak, ezért nem mert tüzet gyújtani, így csak vékony köpenyébe bújt, bent tartva egy kis meleget. Végképp kimerült, de egy ideig nem tudta lecsukni a szemét. Egyfolytában ellenségei jártak a fejében. Mostanra döbbent rá, hogy saját démonaival kellett megküzdenie. A hasonlóság nem volt véletlen: mindvégig önmagával kényszerült megküzdeni, önmaga félelmét és hitetlenségét kellett legyőznie. Nem értette, miért nem adta fel hisz úgy érezte a holnap is ezt tartogatta neki. Mégis, minden porcikája kívánta a következő véres napot. Valahogy úgy érezte, mindennap meg kell küzdenie gyengeségeivel, hogy előrébb juthasson; mindennap kicsit meg kellett halnia, hogy tovább élhessen ebben a veszélyes vadonban.
  A katona szorosabbra húzta köpenyét, sérült lábát kinyújtott állapotba helyezve becsukta szemét. Egy ideig a közeli faágon huhogó bagolyt hallgatta, majd belefáradva ellazult, és mély álomba zuhant.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: szolosit
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 216

Page generated in 0.2142 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz