Ahogy az idő halad velünk előrébb és előrébb, egyre szívesebben időzünk régmúlt időkben, elővéve évtizedes emlékeket.
Ma különösen messze jártam az időben, pontosabban, az óvodás időszakomra tekintettem vissza.
Nekünk úgy nevezett Ratkó gyerekeknek ez se volt könnyü, bejutni egy óvodába, hiszen mindenütt nagy volt a telítettség. Hivatalos, állami óvodába nem is sikerült kerülnöm, az okból fogva, hogy Édesanyám nem járt dolgozni. Nem is igen bánta, hogy az egész napot együtt töltöttük, mely tele volt közös programokkal, játékkal, együtt főzőcskézéssel. Csak hát közeledett az iskolás időszak és vele egy kis félelem, hogy miként is fog a gyerek alkalmazkodni egy idegen közösséghez, ha nem szokta meg. Mivel ez a gond nem csak minket érintett, hanem a környezetünkben több anyukánál is felmerült a gondolat, hogy a gyereket illő lenne közösségbe szoktatni, elkezdték keresni a lehetőséget egy privát óvodának.
Találtak is közösen egyet, nem is messze, kicsit kijjebb Óbudán. Egy nyugdíjas német tanárnő üzemeltette. A szülők hamar megegyeztek, és mi környékbeli egy ívású gyerekek megkezdtük az óvodás életet. No nem volt ez olyan igazi óvoda, csak hasonló. A nénit se hívhattuk óvónéninek, hanem tanárnőnek kellett szólítani, mert neki más nem derogált.
Egy kis kertes házban volt a lakás, melynek kertjébe csak ritkán mehettünk, mert a többi lakót zavarta a gyerek zsivaj. Legtöbbször az előszobában töltöttük az időt, néha-néha a nagyszobába is mehettünk. Mi hárman, akik iskola előtti évben voltunk, külön asztalnál ültünk és kaptunk kis feladatokat, köröket, vonalakat kellett írni egy vonalas füzetbe. A kisebbek egy másik asztalnál játszottak a szülők által bevitt néhány játékkal. Volt egy kis német nyelv tanulás is, néhány mondókát, éneket tanultunk meg és a legalapvetőbb mondatokat. Mindennap olvasott egy-egy mesét a tanárnő, amiket nagy áhítattal hallgattunk, majd körbeálltunk, énekeltünk.
Délben már kísért is minket haza, a ház kapujáig elment velünk, ott már várt mindenkit Anyukája, Nagymamája.
Ennyi volt az óvodás élet, mely nem volt túl fényes, játékokkal felszerelt, a néni se igen volt barátságos, sőt…, de nekem mégis élmény volt legalább délelőtt korombeli gyerekek között lenni.
Következő évben már kezdődött az iskolás élet, mely talán kicsit könnyebben ment, hogy volt egy kis előzménye.
A tanárnőt még évekig láttam a piacon vásárolni. Az idő egyre hajlottabbá tette, majd egyszer csak eltünt, mint ahogy eltünt a kicsi ház is kertestől, ma már modern épület áll a helyén. Ennek ellenére, ha arra visz utam, szemem előtt megjelenik az apró ház, kertjében a sírköves égbe nyúló kőkeresztjeivel és keresem önmagam pöttyös - pörgős szoknyácskában, kezemben a fakarikával. Mert hát az ember nem szemével lát, hanem lelkével, s azt látja, mit átélt, ami élete egy kis darabja volt.
|