Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Végül…

2014-05-01 13:00:00, 491 olvasás, NeMo, 7 hozzászólás

Végül minden elenyész.
A szeretet, mint őszi levél
színén valódi sárarany - kevés,
a szívek mélye gyémántkemény,
kevély mind, lökdösve tapossa útját,
nyirkos fuvallat falja az emberiséget,
értékeit végleg sárba húzva
temeti mámor gödörbe,
vagy emeli hiúság talapzatra.
Lidérc pislákol a hazugság mocsárban, fények.
Kopott ködmönömben fázom jégbe fagyva újra,
mert inkább a rongyos élet,
mint kincsek igaztalanságába fúlva
károgjam, hogy a gazdagság szent.
Idelent még kigyúlnak a csillagok,
és néha egy virág.
Lüktetve emeli fel fejét, izzik,
mint kohóban érc,
vérvörös.
Ki értheti, hogy egy vagyok veled,
ha te nem?
Ha nincs a világban már érzés,
hát mit ér a szerelem?

Ezek vagyunk

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Vers
· Írta: NeMo
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 60
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 89

Page generated in 0.0852 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz