Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Háromszögben

, 411 olvasás, alias , 2 hozzászólás

Fantasy

Réges régen történt, még a hatalmasok idején, a mostani ember előtt… azóta a föld milliószor megkerülte a napot…


Bertholdus Uralkodó-Hadvezér kora volt ez. Hatalmas birodalmában készséggel szolgálták alattvalói, mert a békére törekedett, és bár keményen fogta a gyeplőt, mégsem volt zsarnok. Sóvárogták is a többi hatalmak a pompázó erdeit, a legelőkön kéredző tejelők csordáit, terményei, kincsei gazdagságát. Mind közül a legirigyebb, a szomszéd Király volt, aki egy látogatás alkalmával mikor megpillantotta, azonnal megkívánta Bertholdus gyönyörű feleségét, Darinát… Epedett is érte, próbált a közelébe férkőzni szép szóval, fenyegetéssel, csellel, de minden kísérlete kudarcot vallott… Magányos éjszakákon a vágy kínzóan zakatolt benne, lázas gondolatok kísértették, míg víz verve ült fel, Darina nevét sikoltozva… Munch király mágusokat hívatott, megoldandó problémáját, hátha ők tudják orvosolni szíve lüktető bánatát…
Az egyik varázsló különös főzettel állt elő, egyenesen Sothan isten sugallatára készítette egy sötét éjszakán… aki azt megissza, teljesül egy kívánsága. Munch minden vagyona volt a szabott ár a bájitalért. Kesergett, és alkudozott, mindhiába, végül rábólintott az ajánlatra… kezében a fiolával azon töprengett, hogyan is fogalmazhatná egybe mindazt, amit szeretne… hiszen szinte földönfutóvá vált… de annyira biztos akart benne lenni, hogy a lány az övé lesz, elhatározta, nem kockáztat, csak ezt kéri.


Kandalló fénye vetült a kék szemekre… a meleg csillogás még vonzóbbá tette férje számára Darina tekintetét. "Szerencsés vagyok" -gondolta, és feleségéhez lépve lágyan átölelte.
- Kedves Uram - súgta párja fülébe a lány - nem halványul el a neved. Szívem alatt hordom sarjadat. Herceg lesz. - fűzte hozzá titkos huncutsággal…
Bertholdus elengedte asszonyát, elébb szórakozottan pislogott, majd meglóduló érzelmi rohamaiból kibontakozott az értelem, és szétrobbant a tudatában: Apa leszek!
Majd összecsuklott örömében, masszív, erős térdei citeráztak… e pillanatban a világ összes boldogsága sápatag mosoly volt csupán ahhoz a teljességhez képest, ami szétáramolt zsigereiben. Az anyaságtól szikrázó felesége felé nyúlt gyengéden…
… s kezei a levegőt markolták meg!
Az élete egy szemvillanás alatt semmivé foszlott… Hitetlenséggel vegyes döbbenet cikázott át rajta, körbe-körbe forogva lassan megfojtotta a felismerés, az egyetlen magyarázat: gonosz hatalmak ragadták el az imádott nőt… A téboly kerülgette, haját tépve összeroskadt, üvöltött, számon kérte Istenét, Helistont, miért, MIÉRT engedte?


Eközben Munch exkirály reszketett, ahogy megtapintotta a kerekre nyílt szemű Darinát. A lányon a sokk jelei mutatkoztak, Munch kétségbe esett… nyugtatni, vígasztalni kezdte szerzeményét, az egyetlent, az ő drágaságát…
A nő egyszer csak felfogta, hogy nem a férje áll vele szemben… ujjai karmolásra görbültek, torkán velőtrázó átok harsant:
- Munch, Sothan kutyája! Sose teszlek boldoggá! - hangja hisztérikus volt, menekült volna, de erős kezek leszögezték, bilincsbe verték…


Darina cserepesen, üveges szemekkel állt a kies kilátónál… Napok óta menekültek, hurcolták, ahogy egy csomagot szokás… Munch megmaradt csatlósai szigorún őrizték. Megalázó volt éhes kocsányon lógó tekintetük, s mellé pikáns megjegyzéseik, de nem mertek a közelébe sem menni, mert uruk határozottan megtiltotta. A lány nem evett, mert a bokrokban Bertholdus halálhírét sutyorogták, s a szél is ezt a hírt kapta fel… ő is el akart halni… szomorúan gondolt még meg nem született gyermekére. " Jobb lesz, ha nem jössz ki e gaz világra" - gondolta csüggedten. S hogy nem láthatja többé Bertholdust, egyszerűen elviselhetetlen tényként tépte életösztönét… egy finomka lépést tett a szakadék felé - bocsáss meg kisfiam - még egyet… és zuhant, olyan volt mint álmaiban, csak ott nem ért földet… szeretlek Kedvesem - lebbent az utolsó gondolat, és kihunyt a fény…


Rolang mágus torka kicsit kiszáradt, ahogy végignézett a hatalmas seregen… - Ostoba Bertholdus, már megüzente neki, hogy az asszony lelépett az exkirállyal, mit akar ez még? - A sebzett férj az utolsó szál katonáját is elhozta, minek? Ellenszegülni Sothan sötét erejével úgyis képtelen… Ostoba, elhull csak mindenki a semmiért! - gondolta - majd látomása támadt, önmagát látta mindkét birodalom császáraként, sőt! - jéghideg mosollyá keskenyült szája, és mormolni kezdett. Sothant idézte… Rituálisan áldozta fel a szüzet, vérét kupákba gyűjtötte, melyek szájról szájra járva, vad harci hévre tüzelték a katonákat. Lelkükben megfogant a sötét isten magja.


- Mindenkit, aki az utunkat keresztezi! Nincs elég áldozat, aki meglakolhat feleségemért, és fiamért! Heliston nevében, szent háborúba szólít Uratok! - nyargalt fel, s alá Bertholdus serege előtt, vérszomjra lelkesítve a híveit… - Még egyszer… MINDENKIT öljetek meg! HALÁLRA FEL! - kiáltotta, és végre úgy érezte vége a tehetetlenségnek, végre nem csupán vesztesége kínját érezte, hanem kedvet. Kedvet az öldökléshez, elvégre tehet valamit Darináért. Biztos, hogy ott van bent a fellegvárban, de ha nem, akkor van ott valaki, akiből kiszedheti, hogy hova vitték?
Karjai acélosak voltak, szenvtelenül nyisszantotta le egy asszony fejét, aki szablyával a kezében védte kislányát… Ezek ragadták el Kedvesemet - dohogott Bertholdus - Munch fattyai mind… s kardja a kislány torkába hatolt, majd az izzó gyűlölet kioltotta egy fiatal fiú - talán 14 se volt - életét. Egy pillanatra eszébe jutott saját fia, de a bosszú édes érzete elmosta aggályait. A kiomló beleket tekergő mérges kígyónak látta, a kiloccsant agyvelőt mocskos iszapnak, undorodott, és pusztított, amit csak ért. Vörös fény verődött vissza az égről, a halál bűze szállt,… tízezrek fizettek vérrel Darináért…


Egy fa, mely sűrű gallyú, s csodával határos módon a szakadék oldalában kapaszkodott, az állította meg Darina zuhanását… Munch majd megőrült a látványtól, ahogy kedvese eltűnt a peremen, kétségbeesetten rohant a szélre, s mikor lenézett, Darina ott feküdt élettelen szürkén a lombok között. Az exkirály kötélen ereszkedett halálos félelme felé… gyengéden megérintette a nőt, pihegett még…

"Jólesik a hűvös homlokomon, enyhe a fájdalomra…" - nagyon nagyon fárasztó volt erre még gondolni is…- Hol vagyok, ki őriz engemet? - tért vissza a tudat a lányba…
- Én vagyok, vigyázok rád… - reszelte egy férfihang, s egy elgyötört arc bontakozott ki a homályból, s többnapos borosta tette még megviseltebbé a megjelenését…
- Ki vagy te? - de ez csupán egy lágy puha kérdés volt a rémülethez képest, ami Darinába nyilallt - és ki vagyok én?
- A feleségem vagy, meggyógyítalak - mondta Munch, kihasználva adódó "szerencséjét"… s levest kanalazott a szeretett nő szájába…
- Ha elég erős vagy, akkor indulhatunk is… Egy őrült király vetett rád szemet szerelmem, nagyon nagy a hatalma, előle menekülünk… Meg akarlak védeni, biztonságba vinni előle…- sóhajtotta Munch s megkockáztatta: - Bertholdus a neve… - izzadva leste a reakciót, de imádottja szemeiben nem csillant felismerés…- Leestél egy szikláról, de most már minden rendben lesz, Darina… Igen ez a neved - s bátortalan csókot nyomott újdonsült asszonykája szájára. Ha azt követte volna, amit a vágya diktál, rárontott volna s birtokba vette volna végre, de nem szabadott… maga sem értette igazán mire vár… hogy lelkében arra vágyott, szeresse viszont, és csodálja a nő, ezért visszafogta magát, s minden rezdülésével egy gyógyító cseppet juttatott a szeretett lénynek…


Bertholdus nem bánta, hogy a nyolcadik vágást ejtette Rolang mágus bőrén… Egész vígasztaló volt, ahogy ordít a sótól a nyomorék… legalább elnyomta Darina segélyért esdeklő sikoltásait benne. Élvezettel nézte a köpenyes döbbent ábrázatát - mikor áttört az utolsó védelmi vonalon, - mily kevés is a hókuszpók a lelkét birtokba vevő tiszta gyűlölet ellen. Rolang bambán bámult, Sothan elárulta, Bertholdus szeméből nézett rá csúfondárosan.
"Nem, nem hiszem el, hogy nem tudja" - gondolta sisteregve a győztes hadvezér, s egyetlen csapással átszakította a hosszanti sebek közti bőrlebenyt…- "Ha kell, megnyúzom, de beszélni fog…" - s újabbat hasított a hámrétegen - "A vér tisztít, lemossa a gyalázatot a só marása csekély vezeklés a tetteidért! Százszor száz fájdalom sem lehet elég." - győzködte magát, és tompán figyelte a pengét, ahogy belefut a húsba… Annyira ellenállhatatlan, annyira hideg és tökéletes a tőr… olyan könnyeden hasít, szinte alig kell meghúzni, s már nyílik is… az a gyönyörű szín, mint egy rózsa… még erőt sem kell kifejteni… a szenvedés sikolyai meg sem érintették.


Darina felkacagott… Végtelenül viccesnek tűnt, ahogy "férje" cikk-cakkban futott egy mangro után, elrugaszkodva rávetette magát, de a kis komisz rágcsáló megint kisiklott kezei közül. Nézte a vadászatot, nézte férjét, vegyesen gondolt az emberre, akihez az "életét kötötte". Idegennek tűnt, és egy furcsa ellenérzés is mocorgott valahol a homályban, de jól, nagyon jól érezte magát vele. Mikor mozdulni sem bírt, ott ült mellette, törődött vele, hogy elviselhetőbbé tegye bénultságát… pár napja tette meg az első lépéseket, s zúzódásai is elhalványultak már. Mennyi-mennyi figyelem, és vicc kényeztette eddig, s érezte felpislákol egy érzelem… ami mindig is ott volt…


"Kelet felé indultak… biztos tudott többet is a rohadék, de inkább megnyuvadt, semmint elfecseghette volna titkait… a kis görény… szánalmas volt, ahogy vinnyogott az életéért… miért nem beszélt, akkor megtarthatta volna… a jelentéktelen bolhaszaros életét, vagy nem. De ez már részletkérdés… szóval irány kelet…" - töprengett magában Bertholdus, miközben kapitányai rezzenetlen vigyázzállásban várták a parancsokat… féltek…
- Hát akkor Heliston, a Napisten nevében indulunk keletre…- nyögte ki - aki keresztezi utunkat, halál fia…
Mikor magára maradt, felderengett valami az irgalomról, de nem számított… egyáltalán, semmi sem számított… Bár éjjelente álmában számonkérték… mint egy aréna, úgy nézett ki a tárgyalóterem… a nézők gyülekeztek, napról-napra többen voltak ott, ők azok, eljöttek valamennyien… az áldozatai… és a bíró, atyaég, de ismerős vonások… vagy csupán tükör az ott?… kit érdekel, eljő a reggel, s míg Istene pompázik az égen, a vér majd elmossa a gyötrő képeket…


Messze, nagyon messze voltak már Bertholdus birodalmától… a pocak gömbölyödött, izgalommal hallgatózva várták a " közös " kis jövevényt. Tervek rajzottak, s mind egy csodás jövő képét festették. Talán lassan megállhatnak, megpihenhetnek… gyökeret ereszthetnek…

A nyárson forgó lile csodálatos látványt nyújtott pecsenyére sülve, a meghitt alkonyatban, csorgó nyállal vártak mindannyian a lakomára. A lemenő nap beragyogta Darina arcát, s Munch mint mindig, most is háttal volt a fénynek… gyönyörködött "feleségében"…
- Miért nem fürdeted arcod a napban, mondd, Kedves Uram? - szólott a lány firtatón…
- Nem lehet, én Sothan alázatos szolgája vagyok. Uramnak sértő, ha a hamis istenre vetek akár egy pillantást is. Hm… sokat köszönhetek neki.
- Ugyan kedvesem, Sothan semmire nem megy veled, és én Helistonhoz tartozom, nem is értem, miért a sötét istent pártolod? S hogy lehetünk együtt? Tudom elmondtad már, hogyan találkoztunk, de akkor is furcsa. Hogy választhattad Sothant, ha szíved mint Helistoné? Csak nézz rám… s Rá! Heliston szeret téged…- s a kis kecses kéz, finoman terelte a markáns arcot a fény felé…

- Mit csinálsz Darina!?! - hasított ekkor egy bömbölés a levegőbe. Ijedten tört cserepekre minden, széthullott a lány fejében zsilip, és kiömlött az emlékfolyam a börtönéből…( a csodálatos évek, a gyümölcs, kit ettől a férfitől hordoz méhében… Heliston áldásával…) a férje, az igazi… ez az ember lenne a párja? Kinek arcán, s szeme tükrében Sothan tüzei lobognak? Az egyetlen Szerelmem - gondolta…- akinek hűséget esküdtem… és, pillant Bertholdusról Munchra - az egyetlen Szerelmem, aki iránt hűséget érzek…

Valami elszabadult… Iszonytató gyűlölet volt az, mélyről táplálva… Indulatok, megvetés, harag… s a félelem… s van még féltés, és az életért kiáltó szerelem… A férjek fegyvert ragadtak, egymásnak rontottak gyilkos dühvel, Darina nézte őket…- "vajon melyikük a megszállott?… vajon melyikük a jó, az igazi?… vajon melyikükhöz tartozom?…"
- Ne! - sikolt férjeire - majd én választok!

S Darina Bertholdushoz fordult… emlékezett mindenre. Gyengéd érzései ellentétben álltak a valós látvánnyal, férje most sértetten, megvetően és szúrósan méregette. Vajon megértené, hogy miért lett hűtlen? Hogy meghalt volna inkább, semmint nélküle éljen tovább? S Munchra nézett, aki végtelen odaadással, és bűnbánattal tekintett vissza. Bár elrabolta, de számtalanszor bebizonyította a lány iránti szerelmét, de akkor is, mit képzel, becsapta, megtévesztette, kihasználta őt! Hol ide, hol oda perdült, nem bírt dönteni… A gondolatok, az érzelmek kavarogtak benne, s ahogy forgott körbe-körbe választásra képtelen, hosszú haja szelet kavart. Furcsa szél volt, szokatlan, Darina érzéseiből született, s ahogy a lány egyre keringett, úgy dagadt egyre nagyobbá, gyorsabbá… olyan volt, mint egy ciklon, csak közepe fekete éj, az élő, száguldó burok pedig színes, villódzó energiavihar, mely pillanatról pillanatra erősödött. "Válassz, vagy mind elpusztulunk!" - biztatta magát a lány, - Amíg még van remény" - de nem ment sehogy sem, Darina nyitotta volna a száját, tán mondott is valamit, de felkapta egy süvöltő forgatagnyaláb…
- Nee! Darina! - üvöltött Munch, és elengedte a fát, amibe kapaszkodott, s a hurrikán menten elnyelte őt is.
"Ami az enyém, az enyém" - gondolta Bertholdus, és ugrott…

A vihar éhes volt, a fekete krátere feneketlen volt, sokat felemésztett… Egyre csak gyorsult, és haladtában mindent felszippantott, kiszipolyozott amit csak ért… ami pedig megmaradt, kiböffentette.
Így történt, hogy hármójuk porhüvelyét háromfelé köpte az eleven vihar, mielőtt elhagyta volna a lepusztított planétát… A három halom azóta is fixen áll ott, s akárhogy mozdulnak a földrészek, az mindig állandó… mert e háromszöget összetartja, és nem engedi mozdulni a bezáródott mágikus vihar egy darabja, melyet csak kevesen pillantanak meg, de mindenképp utolsóként létükben. A szerencsések, akik megússzák, nem láthatják, csak érzik a feszültség jelenlétét, furaságokat suttognak róla, örök talányként szolgálva az elmének… A hely sokoldalú, titokzatos… a megmagyarázhatatlan rejtélyek háromszöge, ahol ők; BERtholdus, MUnch, és DArina dermedtek időtlen nyughatatlanságba.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: alias
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 1
Kereső robot: 11
Összes: 27
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0448 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz