Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A mulya

, 361 olvasás, Munkácsy Erzsébet , 8 hozzászólás

Ezerszín

- Mit kezdjek az életemmel?- tette fel magának a kérdést mostanában már sokadszorra. Körülötte mindenki él valakivel, csak az ő otthonában sűrűsödik már harmadik éve ez az istenverte egyedüllét. Nagyokat harapott a kis Csabika születésnapi tortájába. Tömte, tömte magába amit a menye a maradékból csomagolt ma délután.
- Vigye csak, Apuka! Mi alig eszünk édességet!
Hároméves lett az unokája. Pár hónap, és óvodába megy!
Azon az emlékezetes napon, pontosan három éve, korán reggel idecsörgött a fia.
- Apa, Anya! Készüljetek, mától nagyik lesztek! Krisztit hajnalban behoztam a kórházba, jönnek a fájások! Szülünk!
A második telefon már a hivatalban érte. Örömmel vette fel, mert arra számított: megérkezett az unoka De a felesége munkahelyéről, az iskolából telefonált egy dermedt hang, hogy Kornélia az imént összeesett a tanáriban, a mentő eszméletlen állapotban vitte kórházba! János megszédült a hír hallatán, és rohant az asszony után.
- Agyvérzést kapott a felesége, most kómában van.- mondta az orvos.
Az Intenzív Osztályon életben tartó műszerek között, három hónapig feküdt mozdulatlan, miközben férje és a család kétségek között, reszketve várták az ébredését.
Az unoka érkezésének sem tudtak teljes lélekkel örülni. Pedig a pici Csabika a dundiságával, a nagy, kérdező szemeivel maga volt a kicsattanó élet. Amikor a nővér először mutatta meg a családnak, karján a szülőszoba ajtajában, a pici szája szélén még ott fehérlett a maradék anyatej…
János csont soványra fogyott felesége kómában töltött hónapjai alatt. Hosszú órákat üldögélt kórházi ágya mellett az asszony rezzenéstelen arcát kémlelve. A szép időkre, szerelmük kezdetére gondolt.
Amikor először meglátta Kornéliát, szerelemvarázs élménye volt. Mindketten ellenállhatatlan vonzalmat éreztek, amit nem tudtak, nem is akartak titkolni. A fiú egyik szolid évfolyamtársnőjének udvarolt akkor, de azon a diákbálon eldőlt az élete. Kornélia egyszerűen elszerette Jánost a lánytól.
- Jövőre végzek a tanárképzőn, s utána hozzád megyek feleségül!- mondta Kornélia néhány hét múlva. Így történt. Ennek most lesz harminc éve… Már tervezgették az asszonnyal, hogy ezt a szép kerek házassági évfordulót Velencében töltik majd. Ennyit igazán megérdemelnek egymástól! Liácska magasabb fizetést kap, amióta igazgató helyettes lett az iskolában, és ő, János sem panaszkodhat: a Városi Földhivatalnál megbecsült munkaerőnek számít. Igaz, nem szerzett hivatali rangot, mindég hiányzott belőle a küzdőszellem… Kornélia egészen más: határozott, céltudatos. Nem egyszer a fejéhez is vágta már: te mulya vagy, nem viszed semmire!
Azért azt jól tudta az asszony, hogy János erőssége a szürke hétköznapok egyenletes munkabírása. Az ő férje: maga a feltétlen hűség, és megbízhatóság. Pelenkázástól a vasalásig otthon van minden házimunkában. Bevásárlási fortélyokban, és persze a konyha trükkjeiben egyenesen verhetetlen! Ráadásul ezeket a mutatványokat férfi voltát hazudtoló, természetes derűjével szokta végezni.
A kórházban egyik délután azzal a hírrel fogadta a nővér, hogy a felesége végre felnyitotta a szemét! Észveszejtve táncolta körbe a kórházi ágyat, és behívta apósát, meg a gyerekeket is a nagy örömre.
Ám az orvos tényszerű közlése mindenkit kijózanított.
- A felesége már soha nem lesz az, aki volt! A vizsgálatok agylágyulást állapítottak meg. Csak testileg él tovább a beteg, így haláláig felügyeletre, ápolásra fog szorulni.
- Élő halott az én szépséges Kornéliám!- zokogta Lia idős édesapja, akinek mostani élete felesége sírja és a lánya betegágya között zajlott.
Az asszonyt hamarosan áthelyezték az intenzívről a rehabilitációra, ahol már mozgatták, ültették, és etették. János örvendezett magában, mert úgy látta, hogy felesége arcába visszatért a régi ragyogás. Hátha mégis felépül az ő királynője, hisz az orvosok is tévedhetnek!
De hat hónap után a kórház közölte, nem tarthatja tovább bent a beteget. Otthoni, vagy szociális elhelyezést javasoltak. Végül a család döntése egy város közeli ápolási otthonra esett, ahol orvosi és ápolói készenlét van, a családtagok pedig bármikor bejárhatnak.
Jánost a hivatalában mélységes együttérzéssel támogatták kollégái. A munkahelyi szilveszteri bulira szinte követelték a megjelenését, mondván, hogy megérdemli a kikapcsolódást. Először vett részt felesége nélkül táncmulatságon. Tánc közben az ügyfélszolgálatos Létiné Évike megemlítette, néha elmehetnének egy moziba, vagy bárhová, mivel neki sincs senkije…
A pezsgő után nem is hangzott ez kihívóan, de másnap feszengve gondolt rá a férfi.
- Neki él a felesége!. Mit akar, és mit beszél itt ez a nő össze-vissza?
A kórház helyett János most már a zöldövezeti otthonba járt ki szinte naponta, ahová a konyhában nagy gonddal elkészített kedvenc étkeket vitte Kornélia számára.
Egyik hétvégén otthon, lomtalanítás közben ráismert arra a nagy kartondobozra, amelyben felesége kiürített munkahelyi fiókjának tartalmát küldték haza. Jegyzetek, iratok, könyvek között egy kis fémkazettát talált… Leánykori naplót, vagy fontos okmányokat sejtett benne, de feltörte. Amikor beleolvasott a dobozba rejtett titkos levelekbe, melyeket Lia idegen férfiaktól kapott az iskolai címére, forogni kezdett vele a világ. A felesége nyaranként az iskolai táborokban, és a továbbképzéseken egész házasságuk alatt folyamatosan csalta! Elárulta őt!. Egyik balatoni táborból írt levél Lia igazgatójától, Gábortól jött. Erre emlékszik is, amikor együtt nyaraltattak az igazgatóval, de Liának haza kellett utazni a nagynénje halála miatt! A széplaki estéket idézi fel a levél, és kettejükről ír: Az a mulya férjed úgysem vesz észre semmit! Nem lát a konyhagőztől!
Akkoriban jó kapcsolatuk volt Gáborékkal. Gyakran összejártak, miután Liából igazgató helyettes lett.
- Egy kincs a feleséged, Jánosom! Egy igazi kincs!- mondogatta az igazgató a vállát veregetve.
Gábor most négy éve halt meg tüdőrákban. Kornélia pedig egy élő halott. Ő meg egy mulya, aki nem látott a konyhagőztől! Istenem!
Egy ideig nem bírt bemenni a feleségéhez. Úgy érezte, meg tudná fojtani az asszonyt. Napközben a hivatalban még szótlanabb lett, otthon meg esténként életében először, a pohár után nyúlt. Részegségében is könnyezve, szétszaggatta a titkos leveleket, és egyenként húzta le őket a vécén, miközben még eddig soha ki nem ejtett, durva szavakkal illette a feleségét.
Hónapok teltek önpusztításban, titkos szégyenének vonszolásában. Magában is kereste az okokat, gyakran gondolkozott visszafelé az időben. A sors adósságát vélte beteljesülni, amiért annak idején Kornélia miatt elhagyta régi kedvesét.
Aztán úgy döntött, felhagy az önsajnálattal és rendet csinál az életében. Felkereste orvosát, és segítséget kért.
Azóta több, mint két év telt el. Az apósát eltemették múlt tavasszal, de Lia közömbösen reagált apja halálhírére. Az orvos jóslata igaznak bizonyult: a felesége már nem lesz sohasem a régi.
János a hivatalban tétova sétákat tett mostanában az Ügyfélszolgálati Osztály irányába, ahol titokban Létiné arcát kémlelte. Előfordult, hogy munka után hazáig követte az asszonyt, a háza bejáratát, és ablakát fürkészte órákon át az este sötétjében. Valóban nincs senkije? Erre keresett bizonyosságot.
Múlt héten azon kapta magát, hogy a Lia körül foglalatoskodó fiatal lányra nem úgy nézett, mint egy gondozónőre. Egyre az áttetsző fehér köpenyét bámulta… Visszagondolt régen volt felforrósodott éjszakáikra Liával, mikor az asszony lenge, szexis fehérneműkben, buja mozdulatokkal korbácsolta égig az érzékeit.
Furcsa álmai voltak azon az éjszakán. Kornéliát ölelte szerelmesen, de szőke volt, mint a gondozónő, aki egyszer csak parancsolni kezdett a Lia stílusában: jössz velem táncolni és kész! De akkor már a Létiné Évike arcát látta a hivatalból, aki még így ötven körül is ragyogó nő… Izzadtan ébredt hajnalban.
Egyik délután szólt Jánosnak a házuk melletti garázsbolti eladó, hogy csokiparányt kapott, a Liácska kedvencét! Sietve vitte az asszonynak, mert aztán Csaba fiához hivatalos az unoka születésnapjára.
Lia áhitattal majszolta a csokiparányt, és ragyogott a szép arca.
- Apfha! Apfha!- mondta tele szájjal az asszony.
- Apa? Én? Én János vagyok! Jancsi! Apukád meghalt!
- Apfha!- mondta újra az asszony, és bambán mosolygott.
- Papó! Papó!- ugrott boldogan a nagyapja ölébe a kis Csabika, mikor becsengetett hozzájuk a születésnapi ajándékokkal.
- Édes, kis bogaram! Te hároméves nagyfiú! Te legalább tudod, ki vagyok én neked!- ölelte magához az unokáját.
Este otthon az üres lakásban János a maradék tortát harapdálva egyre elviselhetetlenebb magányán, és felesége esetlen szavain morfondírozott. Apa… Apa?… Engemet Jancsimnak, Jancsikámnak szólított mindig. Most meg az apjának tekint…
- Na, nem!- ugrott fel az asztaltól, és tovább tömte magába a csokitortát Majd az utolsó falatot is lenyelve, kezébe vette a telefont és nyitott lélekkel tárcsázni kezdte Létiné Évike telefonszámát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Munkácsy Erzsébet
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 287
Regisztrált: 2
Kereső robot: 19
Összes: 308
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.193 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz