Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ízlések és pofonok… 5/1

, 394 olvasás, Pacsirta , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

(A Variációk pofonra sorozatból)

Forgó Lenke elsőéves gimnazista. Egészen pontosan, olyan két és fél hónapja. Alig várta már, hogy gimnáziumba járhasson, azt valahogy mindig olyan határvonalnak érezte a gyerekkor és a felnőtté válás között. Alacsony, vékony testalkatú, csenevész kis lányka, hosszú szőke hajjal, fakó kék szemekkel, sápadt arccal. Senki nem hinné róla, hogy gimnazista, pedig ő nagyon felnőttnek akar már látszani, meg is van rá minden oka. Ügyetlenül téblábol a téren vadonatúj magassarkú cipőjében, majd lerogy egy padra. – Az is hülye volt, aki kitalálta a magassarkú cipőt – bosszankodik magában – úgy megfájdult benne a lába, s még a járása is olyan ügyetlen és nehézkes. Megszokta, hogy mindig siet, fut, ebben a förmedvényben meg csak tipegni lehet – mérgelődik csak egyre, mégis úgy érezi, hogy ebben végre igazi nagylány lett. Felnőtt nő, hát hiszen szerelmes.

Na, végre érkezik Katinka. Észreveszi, amint befordul a sarkon. Feláll s integet neki, mert ő már egy tapodtat sem tud mozdulni ebben az idétlen cipőben. Még szerencse, hogy barátnője azonnal észreveszi, s máris fut feléje. Kifulladva, lihegve zuhan a padra, Lenke mellé.
– Na, halljam, mi az a rettentően sürgős mondanivaló? – kérdezi, még mindig levegő után kapkodva Katinka. Lenke fészkelődik a padon, húzza az időt, aztán Katinka nógatására csak kinyögi szégyellősen:
– Szerelmes vagyok!
– Kibe, te szerencsétlen? – kérdezi megrökönyödve Katinka. Lenke el is szégyelli magát, fülig pirul. Most mégis, hogy mondja meg neki? Persze, könnyű Katinkának. Ő már százhetven magas, lapos has, kerek popsi, gömbölyű mellek, s ráadásul szép hosszú lábai is vannak, meg gyönyörű dús fekete haja, nem ilyen cingár és fakó mint ő. Alig mer megszólalni.
– A Sutyiba!
– Micsoda? A Sutyiba? Meg vagy te zakkanva? Komolyan mondom, nem vagy normális!
Lenke megint csak elszégyelli magát. Miért is szólt Katinkának. Jobban tette volna ha hallgat. Azt hitte, ha megosztja barátnőjével, könnyebben megbirkózik ezzel a teherrel. Mégis, most mégis úgy érzi magába kellett volna fojtania. Feltörni kívánkoznak a könnyek, s már gyűlnek is a szemében. Ezt Katinka is észreveszi, s megenyhülve fordul felé.
– Nem értelek Lenke, mi a túrót eszel azon a fickón? Rút vörös haj, vörös szakállal, hozzá holtsápadt arc… Egy… egy közönséges tífuszvirág.
– Hogy lehetsz ilyen utálatos? – zokogta Lenke. Lerúgta magassarkú cipőit, felugrott a padról, s bömbölve rohant hazáig.

Kelletlenül üldögélt a padon Katinka még egy ideig. Nem akarta megbántani Lenkét, tényleg nem, olyan érzékeny, szólni sem lehet már hozzá, de hogy mit eszik azon a Sutyin?… Az is bosszantotta, hogy nem volt lehetősége elmondani, ő is szerelmes… Talán jobb is így, Lenkét elfogná a sárga irigység, ha látná az ő Tonigoldját…

Lenke másnap még sápadtabb volt, fakóbb, s a szemei olyanok, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Csak lecsapta a fejét, s úgy kerülte Katinkát, mint a pestisest. Katinkát furdalta a lelkiismeret, azt sem tudta mit tegyen, nem mert szólni Lenkéhez, félt, hogy azonnal elsírja magát, hát inkább elmondta Lénának. Ő volt a harmadik barátnő. Együtt jártak általánosba, együtt felvételiztek itt a gimiben és most itt is összetartanak.
Léna magas, nyúlánk, eszményien karcsú lány volt. Hosszú aranyszőke haját mindenki irigyelte, s ehhez sötét szemek társultak. Ez a kontraszt tette vonzóvá, szépsége igazán szembeötlő volt. Katinka csak azon csodálkozott, Lénát miért nem döngicsélik körül a fiúk? Léna még soha nem járt senkivel.
Tehát Katinka Lénának mondta el, mi a nagy bánata Lenkének. Léna rá is csodálkozott, szerelmes Sutyiba? Erről mielőbb le kell beszélniük Lenkét, még mielőtt nagyobb baj lesz belőle. Azonban Katinkával szóba sem áll, Lénának meg tulajdonképpen, nem szabadna tudnia róla.
– Tudod mit? – támadt hirtelen ötlete Lénának – Te most maradj ki ebből. Majd én megpróbálom kiszedni belőle, mi baja. Talán nekem is elárulja szíve bánatát. Te tudod, hogy Sutyi nős? – kérdezett rá hirtelen Léna.
– Micsoda, nős? – kérdezte szemeit meresztve Katinka.
– Hát persze. Sőt, van két kisfia, azt hiszem ikrek. Éppen olyan vörösek, fehér bőrűek, szeplősek, mint ő. Bár, ők most még nagyon aranyosak.
– No, és milyen a felesége?
– Hogy milyen? Hát nagyon összeillenek. Olyan, mint egy tizenkilencedik századi regény nevelőnője. Magas, szikár, kontyba csavart haj, hosszú arc, apró szemek, még a viselete is olyan. Hosszú földig érő szoknyákban, ruhákban jár, pont olyan mintha egy klasszikus regényből lépett volna ki.
– Honnan vagy te ilyen jól informált?
– Jaj, mintha nem tudnád. A nővérem végzős, neki is a Sutyi a matektanára. Ő mutatta egyszer, amikor felvonult az egész család.
– Hm, nem is rossz. Talán Tonigoldról is tud egyet s mást?
– Tonigold? Az meg kicsoda, eszem az aranyszívét…
– Ne idétlenkedj Léna! Nem akartam beszélni róla, csak úgy kicsúszott a számon…
– Csak nem a te lovagod? Csak nem vagy szerelmes te is, Katinka? – kérdezte, némi szemrehányással Léna.
– Dehogynem, csak nem akartam szólni róla…
– Én tudok titkot tartani. Egyébként helyes, hogy nem szólsz róla senkinek, majd érdeklődök a nővéremnél…

Az osztály úgy zsongott, mint a méhkas. Csak éppen Lenke és Katinka ültek szótlanul egymás mellett. Lenke mélyen a könyvébe bújva, látszólag elmerülve ült, hogy ne kelljen senkivel szóba állnia. Katinka szótlanul a levegőbe bámult, s azon töprengett, mit fog csinálni, ha megakad valamivel matekórán. Merthogy, Lenkének erőssége volt a matek, Katinka mindig a segítségére szorult, de most nem lehet hozzá szólni.
Egyszerre elkiáltotta magát valaki a fiúk közül:
– Csend legyen! Jön a Sutyi!
– Honnan tudod, amikor mindig olyan suttyomban jár – szólt a nagyhangú Garabonciás – csak nem a szárnysuhogását hallod? – kérdezte röhögve, a másik az órára mutogatott:
– Idő van, nem látod!?… – még mondta volna, hogy márpedig Sutyi mindig pontos, de abban a pillanatban már be is nyitott a tanterembe.
Hirtelen csend lett. A tanár, amint letette a Naplót az asztalra, sokatmondóan szétnézett az osztályon, majd találomra felütötte a Naplót.
– No, lássuk csak! – szólt, a szinte síri csendben – Forgó Lenke! – mondta, és szétnézett. Lenke szinte összerezzent a nevét hallván, majd felállt, ám sem szólni, sem moccanni nem mert.
– No Lenke, forogjál csak ki a táblához! – mondta egyhangúan, halkan, ahogy mindig beszélt.
Annyira hangsúlytalanul és halkan beszélt, hogy rendkívül nehéz volt megérteni a szavát, hát még a magyarázatát, arról nem beszélve, hogy mindennek a tetejére még matekot tanított, amit – persze, néhány matekzseni kivételével – mindenki nehezen értett meg. Nem hiába lett a matek a legutáltabb tantárgy az osztályban, különösen, amióta Surák Kázmér tanított a 9/a-ban.
– No forogjunk, forogjunk!… – biztatta a holtsápadt Lenkét, amint igen bizonytalan járással elindult a tábla felé. Aztán diktálni kezdett. Lenke írt a táblára, majd hátrafordult és segélykérően nézett Katinkára. Katinka nem értette mi van Lenkével. A tanár nógatta, és tovább diktált…
– De hiszen rosszul van! – kiáltott fel Katinka, s pár lépéssel ott termett Lenke mellett, aki szinte a karjaiba omlott. Nagy zűrzavar keletkezett. A tanár felszólította Katinkát, hogy menjen a helyére, Lenkét viszont, hogy folytassa a munkát, de felhördült az osztály, és a hangja beleveszett az egyre elhatalmasodó zsivajba. Ekkorra már ott termett Léna is:
– Vigyük ki a mosdóba! – felkiáltással. Ketten támogatták Lenkét, egy fiú felugrott, ajtót nyitott és be is csukta, miután ők bementek a mosdóba.

Megjegyzés: Folyt. köv

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: Pacsirta
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 36
Regisztrált: 1
Kereső robot: 39
Összes: 76
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.1687 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz