Meghalni és élni sokféleképp lehet,
De igazán, csak az tud, ki szívből szeret.
Születik az ember, és él ártatlanul,
De a szép gyermekkor elszáll váratlanul.
Ami ezután jön, tán szebbnek bizonyul,
Örömmel vág bele, nincs, mitől iszonyul.
Naivan átadja az érzésnek magát,
Hiszi a mesének minden egyes szavát.
Amikor rájön, a vége nem happy-end,
Sokára lesz újra lelkében régi rend.
Hiába jön ismét, a váratlan csoda,
Szomorú fájdalmát, nem feledi soha.
Sebesült szívének megtört darabjait,
Szögesdróttal védi; a fáradalmait,
Hogy végül örökre, könnyen kiheverje,
Ellepte a lelkét a bú sötét leple.
Magát így védi az újabb csalódástól,
Lelke sötétsége jó szívet palástol.
Csupán gyermekléte veszett el belőle,
De ha kiérdemled, hallhatsz még felőle.