És végül mindenbe belenyugszom.
Álmaimban patakok csillámhátán,
hajnali tavak álomezüstjében,
és csillagok ezreiben
idézem szemed melegét.
Főnixmadárként sírom könnyeimet
a bánatra, amit szemedben látok,
és nem kérdezek.
A szárnyaimat lenyested, amikor
távolba húzott a szíved, és én
hiába könyörögtem,
de… Még élek.
Mélyen beszívom reggeli illatodat,
amikor melegen és szorosan átöleltél.
Talán egy időre elég,
hogy mégis tündéred maradjak,
és ne zuhanjak tovább.
Ha a nap ma forrón csókol,
én vagyok az,
hogy lopva elvegyem,
amire mindennél jobban vágyom.
És ha a tavaszi szellő simogat,
én vagyok az,
csak kölcsönbe vettem
testetlen szárnyait, hogy
megcirógathassalak,
úgy, ahogyan szeretném:
tilalmak nélkül.
Álmaimban patakok csillámhátán,
hajnali tavak álomezüstjében,
és csillagok ezreiben
idézem szemed melegét,
és mélyen beszívom reggeli illatodat,
amikor melegen és szorosan átöleltél.
Hagyom, hogy megint elmenj…
szélfútta virágszirmokkal kísérem utad,
mert végül mindenbe belenyugszom.