Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Szótlanul

, 273 olvasás, Tothsara , 2 hozzászólás

Sajgó lélek

Fény. Fény és hideg. Ez volt az első dolog, amit éreztem. Aztán még csatlakozott hozzá egy új, addig ismeretlen érzés: hang. Igen, hangokat hallottam. Körülöttem elképesztően nagy hangzavar volt. Vissza akartam menni a meleg, csöndes biztonságba. Felüvöltöttem. Mamit akartam. Aztán hallottam valamit, amit addig még sosem: nem olyan zajokat, mint eddig, hanem valami újat. Egy mély, öblös hangot.
– Gratulálunk, Anyuka, kislány! – kirázott a hideg. Nem hogy kiráncibáltak a meleg, sötét, biztonságos helyről, de még a fülembe is betesznek zajokat. Aztán egy puha valamire feküdhettem, és meghallottam azt, amitől azon nyomban megnyugodtam. Pam, pa-pam, papam. Anya. Ezt a hangot hallottam nagyon hosszú időn át. Biztonságban éreztem magam.
– Gyönyörű vagy! – ezt a csilingelő hangot már régóta hallom, csak nem ilyen tisztán.
Megpróbáltam kinyitni a szememet, de egyszerűen nem voltam képes rá. Egy darabig próbálkoztam, aztán felüvöltöttem. Ekkor hideg kezek fogtak meg, és felemeltek. Elvittek valami kemény cucchoz, amire letettek. Még hangosabban sírtam. Azonnal adják vissza a Mamit! De nem hogy hallgattak volna rám, inkább hideg bigyókat érintettek hozzám, kinyitották a számat, belenéztek a fülembe, hátra hajtották a fejemet…
– Doktor úr, ezt látnia kell…
– Igen, láttam már – hallottam újra a mély, öblös hangot. De most máshogyan. Az előbb olyan… vidám volt, de most szomorú. Ettől a gondolkodástól megfájdult a fejem, és újra felüvöltöttem. Aztán felemeltek, és visszavittek Mamihoz. Pam, pa-pam, papam.
– Nos, Vanessza, a lánya egészséges, csak… – mondta az öblös hang. – Param, papam, papam – hallottam a jól ismert dübörgést, csak valamiért most sokkal gyorsabb volt. Közelebb bújtam Anyához, és éreztem, ahogy megszorít.
– Doktor úr, ugye nincs semmi baja? – mondta Mami, a szokásos csilingelő hangján. Én már kezdtem megnyugodni, éreztem, ahogy lassan a tudatom elköltözik máshova, és kezdek elszenderedni.
– Hát, be kell valljam, Vanessza, hogy ilyennel még sosem találkoztam. A lánya makk egészséges, csak a hangszálai nincsenek rendesen kifejlődve. – Param, papam, parampam.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy a lánya nem tud beszélni. – Pam… paramparampapam – A hallószervei ugyan egészségesek, de nem fogja megérteni rendesen a szavakat…
– De hát miért? Hiszen ha tud hallani, miért ne értene, miért ne beszélhetne? – kérdezte Mami, szinte már sírva.
– Gondoljon bele: tudna-e ön úgy angolt tanulni, hogy csak hallja, és nem beszélhetne?
Anya nyelt egy nagyot. Könnyáztatta szemein át megnézett magának engem.
– Szóval ez a helyzet, Luca. Pedig olyan gyönyörű vagy… – aztán még jobban magához szorított, és csendben sírni kezdett.
Tizenkét év telt el. Tizenkét év, némaságban. Már nem mintha olyan sok közölnivalóm lett volna a világgal csecsemő koromban, de elhihetitek, elég nehéz volt 2 és fél éves korom után megértetni magam. Pláne, ha nem is értettem tisztán, hogy mit mondanak nekem. Ezért sem vitt el a Mami se bölcsibe, se óvodába.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy fázom. Be akartam volna takarózni, így előre nyúltam. Ám a kezem a semmibe kapott. Így inkább az oldalamra akartam fordulni, de egy meleg valami megállított. Tudtam, hogy mi az a valami, de egyszerűen nem akartam végiggondolni. Ahhoz túl fáradt voltam. Vissza akartam aludni, bele akartam volna merülni a gondtalanságba.
– Luca, ébren vagy? – ezt a csilingelő hangot bármikor felismerném. Anya volt az. Feladtam minden reményt, hogy még tudjak egy kicsit lustálkodni. Kinyitottam a szemem, és egyenesen Mami mosolygós arcába néztem.
– Jó reggelt, drágám, milyen volt az éjszakád? – hallottam a csilingelő a hangot. Én csak nagyokat pislogtam, nem tudtam, hogy milyen ének ez. Mami az arcom láttám szomorúan elmosolyodott.
– Luca – ez én vagyok! Magamban elmosolyodtam, hogy ezt már tudom. – Hogy aludtál? – Aludni. Azt tudom, hogy mi! Az a csendes, boldog nyugalom… És néha még egy kis film is tartozik hozzá. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Ugyanis ma este is láttam egy… álmot! Igen, álomnak hívják. Rólam szólt, amint éppen Mamihoz beszéltem. Milyen csodálatosan eleven álom! Elszomorodtam. Nem tudtam, hogy én miért nem tudok énekelni, úgy, mint Mami, vagy a játszótéren a gyerekek…
Mami az arcomat figyelte, ahogy először önfeledten mosolygok, aztán egyszerre lefele görbül a szám. Elnézett az ablakom felé.
– Luca, szép idő van. El akarsz menni a játszótérre? – Persze! Akartam volna válaszolni, de csak gondolni tudtam, elénekelni nem, ahogy Mami tenné. Így inkább megráztam a fejemet le és fel. Már megtanultam, hogy ha valami rendben van, akkor ezt kell csinálni.
– Akkor induljunk! – énekelte Mami, aztán felállt. Én is felültem. Kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy tényleg nagyon szép az idő. A Nap önfeledten melegítette a sugaraival a mohó virágokat, fákat. Én sosem leszek már ilyen önfeledt… Elkergettem ezt a gondolatot. Semmi kedvem sem volt az önsajnálathoz. Gyűlöltem, amikor szembesülnöm kellett a valósággal. Felpattantam. Inkább induljunk.
– Hűű, de magas! – ez volt az első gondolatom, amikor felmásztam a csúszda tetejére. Kiszemeltem magamnak egy piszkos kis sarkot, ahová leülhettem. Szerettem ezt a helyet. Innen beláthattam az egész játszóteret. Balra volt mellettem egy hatalmas nagy tölgyfasor, ahol fára szoktam mászni. A fasor mellett voltak a játékok: Az öreg hinta, a homokozó, majd az a rúd, amin fejjel lefelé lehet lógni. Elmosolyodtam. Eszembe jutott, ahogy Anya megijedt, amikor meglátta, hogy hogy lógok a rúdon.
Tovább nézelődtem. A játékok mellett volt még néhány kőből készült mérges férfi, akik érdekes módon minden nap ugyanott, ugyanúgy, ugyanolyan ruhában voltak. Nem értettem, miért. Meg akartam kérdezni a Mamit egyszer róla, de nem tudtam énekelni. Így – tisztán emlékszem rá – csak meghúztam a nadrágja alját, és a bácsikra mutattam. Ő rám mosolygott, és csak annyit mondott:
– Ők híres emberek voltak, azért készítették őket – ezt végképp nem értettem, így annyiban hagytam a dolgot.
Ezt az emléket felidézve nagyon elszomorodtam. Talán sohasem fogom megtudni, hogy miért állnak ott azok a bácsik. Sosem fogok tudni már énekelni úgy, mint Anya. Mindig mindent magamban kell tartanom. Semmit sem tudok elmondani senkinek. Nagyon dühös lettem, felpattantam, és egy hatalmas nagyot rúgtam a csúszdát tartó faállványba. Hallottam,
ahogy alattam nagyot nyög a szerelvény. Nem érdekelt. Alig lehet belátni ide a fák miatt.
Fáradtan visszaültem a helyemre. Ám nem tartott sokáig, amíg nyugton maradtam. A bácsik mellet volt egy kis focipálya, ahonnan gyerekhangokat halottam. Óvatosan felálltam, és kilestem az "erődöm" mögül. Négy, korombeli fiú hagyta el éppen a sportpályát, nem éppen csöndesen. Óvatosan, hogy ne lásson meg senki, elkezdtem lemászni. Miután puhán földet értem, elbújtam a létra mögötti bokorba, és onnan lestem a felém közeledő fiúkat. Illetve csak egyet. A társaság szélén, csendben bandukolt. Szőkésbarna haja a szemébe lógott. Az arca ki sem látszott a szeplők mögül, nyakigláb testalkata csak még jobban kiemelte soványságát. Igazából már régóta észrevettem őt a játszótér körül. Valamiért, amikor meglátom, furcsa érzés fog el.
Amikor láttam, hogy elhagyták a bokrot, ahol rejtőztem, óvatosan felálltam. Követni kezdtem őket úgy, hogy senki se lásson meg. Kíváncsi voltam, hogy hová mennek. Bokorból bokorba bújtam, úgy követtem őket. Ám egyszer csak láttam, hogy a fiúk a homokozón vágnak át. Mit volt mit tennem, a legközelebbi bokor jó 10 méterre volt – megvártam, amíg elhagyják a homokozót, aztán vettem egy nagy levegőt. Felpattantam, és elkezdtem futni.
Megtettem 2 métert. Aztán 4-et. Már majdnem ott voltam, amikor megtörtént a baj. Minden olyan gyorsan történt. Miközben igyekeztem nesztelenül lépkedni, nem láttam azt a sárga vödröt, amit valamelyik gyerek ott felejthetett. Éreztem, ahogy a szandálom orra nekicsapódik a vödörnek, és az arcom csupa homok lesz. Éreztem, hogy a jobb kezem, amire támaszkodtam eséskor, lángolni kezd az ütés miatt. De nem emiatt szöktek könnyek a szemembe. Hanem attól, amit a homokozó másik felén láttam.
A négy fiú megfordult, és egyenesen rám néztek. Illetve nézett. A Szeplős fiú. A szeme olyan kék volt, amelyben benne volt a világ minden kéksége. Éreztem, ahogy egy hatalmas gombóc nő a torkomban. A szeplős fiú kajánul elmosolyodott, oldalra hajolt, és belesuttogott a többi fiú fülébe valamit. Erre mind a négyen elnevették magukat. Hátat fordítottak nekem, aztán elmentek. A könnyek, amelyek eddig a szemem előtt táncoltak, lefolytak az arcomon.
A homokba temettem az arcomat. Egy árva hang sem jött ki a torkomon, viszont úgy
éreztem, hogy a hangszálaim majd szétszakadnak. De nem ez fájt. Hanem az, ahogy a Szeplős fiú rám nézett. És nevetett. Rajtam. Ebben a sírásban benne volt minden szomorúságom, fájdalmam, hogy én semmit sem fogok tudni senkinek sem elmondani. Soha.
Még hangosabban folytattam az ugatásszerű sírást, és közben még jobban fájt a torkom és a jobb karom. Ekkor egy meleg kéz gyengéden felemelt, és magához ölelt.
– Luca, mi történt? Mi a baj? – hallottam a rémült csilingelő hangot. Még könnyeimen át is éreztem a felém sugárzó részvétet és aggodalmat. Óvatosan megérintette a jobb karomat, amiben a tűz már szinte a csontjaimig hatolt.
– Luca, neked eltört a karod! – hallottam a Mami hangját, tele aggodalommal.
– Nem! Nem ez a baj! – akartam volna felelni, csakhogy nem tudtam. Éppen ez volt a baj. Még hangosabban sírtam, és beletemettem az arcomat Mami ruhájába.
– Jól van, nyugodj meg. Nincs semmi baj – mosolygott rám Mami. Vagyis csak próbált.
– De van – akartam volna válaszolni. És még hangosabban sírtam. Csakhogy ekkor már a torkomban a fájdalom a tetőfokára hágott.
Anya simogatására ébredtem, mint mindig. Kint már felkelt a nap, világosságot szórva az ágyamra.
– Jó reggelt, Luca – mosolygott Mami. Megpróbáltam visszamosolyogni rá, csakhogy nem tudtam. Már napok óta nem tudtam mosolyogni, úgy sajgott az az űr, amit a Szeplős fiú maga után hagyott. Inkább elfordultam a fal felé, hogy ne lássa Mami azt a mély szomorúságot, ami az arcomra volt írva. Anya nagyot sóhajtott.
– Maradj itt, Luca, mindjárt jövök, csak hozok neked valami reggelit.
Hallottam, ahogy Anya becsukja magam mögött az ajtót. Kinyitottam a szemem, és kinéztem az ablakomon. Volt valami igéző a nap sugaraiban, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Kiszálltam az ágyamból, és felhúztam a cipőmet. Óvatosan, hogy ne hallja meg senki, kinyitottam az ablakot, majd csöndben kimásztam rajta. Puhán landoltam a földön.
Körülnéztem. Nem volt valami nagy kertünk. Egy egyszerű kis füves terület volt, közében egy öreg platánfával. Lefeküdtem a fűbe. Tiszta, felhőtlen kék volt az ég. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a nap sugarai simogassák az arcomat.
Tudtam, hogy ha nem kötöm le magam semmivel, akkor akarva-akaratlan bekúsznak a fejembe a fájó emlékek. És igen. Az emlékeim a múltamról ott lebegtek a fejem fölött, szemtelenül. Akárhogy el akartam volna hessegetni őket, mindig visszajöttek. Akár az egérre vadászó sas.
Nagyot sóhajtottam. Felhagytam a próbálkozással, hogy távolt tartsam magamtól a keserű gondolatokat. Inkább hagytam, hogy elárasszanak, mint az özönvíz. Amint elengedtem a tudatomban azt a kis láncszemet, ami eddig féken tartotta a szomorú emlékeimet, felkészültem a jól ismert könnyekre a szememben. De meglepetésemre semmi
sem történt. A nap tovább cirógatott, a madarak még hangosabban csiripeltek. Mégis történt valami. A szívfacsaró emlékek eltűntek abból a felhőből, ahova a legrosszabb gondolatokat szoktam száműzni. Elmosolyodtam. Hogyan sikerült ez?
Kinyitottam a szemem, és hasra fordultam. Egy gyönyörű virágot láttam magam előtt. Közelebb hajoltam hozzá, és alaposabban szemügyre vettem. Nagyon szép volt. Olyan volt, mintha Földanya direkt az emberek elbűvölésére teremtette volna. Visszafordultam a hátamra. Egy percig csak hallgattam a természetet. Nem érdekelt a Szeplős fiú. És nem is fog. Lehet, hogy nem fogok tudni már sohasem énekelni. De attól lehetek még boldog. És ez csak is tőlem függ, senki mástól.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: Tothsara
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 216

Page generated in 0.1507 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz