Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az Angelo rejtély - Az elveszett örökös (1. fejezet)

, 263 olvasás, Szani , 0 hozzászólás

Ezerszín

Minden legendának van valóságalapja


A hold sápadt fénye világította meg a tájat. Egy-két kósza felhő úszott át az égen lassan, itt-ott sötét foltokat hagyva a környéken. A temető felől hátborzongató módon köd gomolygott a falu felé.
A hold fénye egy régi ódon épületre vetette halovány fényét, mely a város felett magasodott. Az Angelo kúria ablakai apró szentjánosbogarakként villogtak az éjszaka sötétjében. Évekkel ezelőtt az Angelo család volt Morten Cross legbefolyásosabb családja, de a legutolsó nemzedékre sötét titkok, rejtélyek és gyász telepedett. Így, amikor a család egyszer csak eltűnt, az épületet a helyi szervek átvették és iskolát alapítottak belőle. A kúria körül hatalmas arborétum kápráztatta el újra és újra az ott élőket.
Az akadémia falai között élték a diákok és a tanárok a mindennapjaikat, hétvégén pedig, aki szeretett volna, hazautazhatott. Egyetlen diák volt csupán, aki – amióta felvették ide – egyszer sem ment haza.

Elenor nagyon szerette a kollégiumi szobáját. A háromágyas szobán ketten osztoztak Rosalie-val a szobatársával. Bármikor jöhetett volna egy újonc, de eddig mindig megúszták. Jól megvoltak ketten. Mindenhonnan vidám, kedves színek köszöntek vissza az oda betérőknek. Az ablaknak hatalmas belső párkánya volt, Elenor könnyen kialakította magának a merengőkuckót. Legalábbis ő így hívta. Tele volt színes párnákkal, takarókkal és tartozott hozzá egy függöny. Elbújhatott, ha akart. A tájat innen figyelve mindig szembeötlött neki valami új, valami szokatlan, valami hátborzongató. Amikor a kuckóban ült, nem létezett a külvilág, csak ő volt és a gondolatai. Sokan különcnek tartották a hosszú barna hajú, zöld szemű lányt, akit a szobatársa vett állandó védelme alá.
Elenor hitt az angyalok és a gonosz sötétség létében. Szülei istenfélő életet éltek, így a lányba akarva-akaratlanul beleivódott eme hitvallás. Jól nevelt gyermekként fejet hajtott szülei akaratának egészen az iskolaválasztásig. A lány imádta a régi könyveket, legendákat, történeteket. Édesapja sem volt rest, amikor a kislánya könyörgött esténként, hogy esti mese helyett legendát meséljen neki.
Édesanyja Isten szolgálatára szánta egy szem leányát, Elenor pedig egy másik iskolába szeretett volna menni. Világot szeretett volna látni, a legendák végére akart járni. Életében akkor először érezte börtönnek azt a házat, amit világ életében szeretett. Édesanyját próbálta eleinte szép szóval jobb belátásra bírni, de Cecile hallani sem akart az akkor 14 éves lánya elképzeléseiről az életét illetően. Elenor száját akkor egyszer hagyta el Istent káromló megjegyzés: "Az Isten szerelmére! Miért nem érted meg, hogy nem egy apácazárdában akarok elsorvadni!" A lány most is beleborzongott abba a pofonba, amit az édesanyjától kapott. Pedig már három év telt el az eset óta. Emlékezett rá, hogy mindig az apja mondta ki a döntő szót a családban. Magas szikár termete, széles válla, markáns vonásai és szürkés-zöld szemei tekintélyparancsoló megjelenést kölcsönöztek neki. Elenor becsukott szemmel ült a merengőkuckóban, ahogy maga elé idézte azt a jelenetet, ami örökre meghatározta az élete további részét.
"Ülj le Cecile – szólt Brad a feleségére. – Elenor, bocsánatot kérsz anyádtól, mert felemelted a hangod vele szemben." Elenor még most is magán érezte apja várakozó, mégis meleg tekintetét. A könnyei kicsordultak. Amikor elnézést kért, apja közölte, hogy a lány beadja mindkét iskolába a jelentkezést és ott fog tanulni, ahová elsőként felveszik; így meglesz Isten akarata. Ezelőtt még Cecile is fejet hajtott. Brad még valami vicceset szeretett volna mondani, de arcára fagyott a mosoly, a két nő szeme láttára esett össze. Hirtelen minden eltűnt, a harag, a sértettség, csak Brad létezett mind a két nő számára. Elenor a telefonhoz rohant és remegő kezekkel tárcsázta az orvos számát. A második csengés után dr. Graham álmos hangja jelentkezett. Elenor sírva magyarázta el a doktornak mi történt, az anyja pedig próbált mindent megtenni ápolónő révén. A lány az apja fölé hajolt és hangosan könyörgött Istennek, ne hagyja most el az apját. Az anyja továbbra is próbálta életben tartani a férjét, végül könnyes szemmel, de kemény hangon közölte: "Isten nincs itt Elenor, fejezd be! Apád feladta a küzdelmet. Vége, elment." A lány ahelyett, hogy anyjára borult volna fájdalmában, hangosan ordított vele és bár nem őt hibáztatta, de mégis kimondta az ítélő szavakat. Az anyja és közte talán itt szakadt el végleg minden. A lány csak akkor hagyta el a holttestet, amikor az illetékesek elvitték. Az orvos a maga suta módján próbálta vigasztalni a két gyászoló embert. Elenor csak kirohant a házból és elfutott a birtokon a kedvenc helyére. Egy dombtetőn levő régi rom volt az a hely, ahol apjával mindig csak a jó dolgokról beszélgettek. Itt mesélte azokat a legendákat, meséket, amiket Elenor csillogó szemmel és elakadó lélegzettel hallgatott. Itt tudatosult a lányban, hogy az apja nincs többé. Kétségbeesetten nézett körbe; eltűnt a helynek a varázsa. Már csak sima kövek voltak a lány számára. Elenor az égre nézett:
- Kérlek Istenem, vigyázz az Édesapámra – kicsit megállt, mert a fájdalom majd eszét vette és a sírástól alig kapott levegőt, de végül kimondta – és kérlek, bocsásd meg Édesanyámnak a felelőtlen kijelentését. Köszönöm!
A lány tudta, hogy a fájdalmat nem enyhíti sem a támogató szó, sem a magány, sem a beszéd, talán az idő sem.
Elenort megviselte a visszaemlékezés és könnyes tekintettel nézett fel a kuckójából a csillagokra:
- Hiányzol, Apu!
A lányt hangos ajtócsapódás szakította ki szomorú gondolatai közül. Gyorsan letörölte a könnyeit és mosolyt erőltetett az arcára, miközben kimászott a kuckóból.
- Kész vagy? – kérdezte Rosalie sürgetően. A lány vörös tincsei szabadon lengték körül baba vonású arcát. Elenor hatalmasat sóhajtott:
- Nézd, nem hiszem, hogy jó ötlet…
- Elenor, ne légy ennyire mimóza! – pirított rá Rosalie. – Összefutunk a bandával, elmegyünk Emmához, meghallgatjuk a történetet és hazajövünk.
- Rossz előérzetem van… - tétovázott tovább a lány.
- Elenor Margaret Sullivan! Neked mikor nincs rossz előérzeted? Képes lennél a barátnőddel ennyire rosszul viselkedni a születésnapján?
Rosalie könyörgő szemeit barátnőjére szegezte. Ennek a lány sosem tudott ellenállni. Rosalie megragadta barátnője karját és nevetve az ajtó felé húzta.

A macskakő ezernyi csillogó kavicsként tündökölt a hold ragyogó fényében. A két lány lépte pedig ütemes, kísérteties dallamként visszhangzott a kihalt úton, amit az erős szél messzire repített. Pár méterre tőlük a közlámpa fénye hol kialudt, hol ismét felvillant. Az utat szegélyező fák fenyegetően magasodtak feléjük. Elenort kismilliószor kirázta a hideg.
- Egyáltalán nem jó ötlet – motyogott halkan, inkább csak magának. Rosalie türelmetlenül elé állt:
- Ne motyogj! Tudom, tudom… – tette fel védekezőn a kezét, mikor barátnője szólásra nyitotta a száját, - de hidd el, jó lesz! Hallhatsz végre más legendákat is. Mesedélután – mosolygott bátorítóan rá.
- Este, éjszaka – javította ki Elenor. – Sötét történetek, baljós legendák.
A lány már ebbe is beleborzongott. Pedig régen imádta a legendákat, de amióta meghalt az édesapja, kerülte a bajt. Ösztönösen Rosalieba karolt és továbbindultak. Hamarosan egy kisebb csapathoz értek; a banda toporgott előttük.
Elsőként Nathan köszönt rájuk. Magas, nyúlánk alakja kitűnt a többiek közül. Elenor titkon régóta csodálta a lázadó fiút. Rosalie, aki a titkai hű őrzője volt, mindig cukkolta emiatt, de Elenor csak mosolygott ezeken, a játékos évődéseken. Ő megmaradt szürkének és láthatatlannak. Esze ágában sem volt a fiú és a barátnője közé állni. Nathan mindig elképesztően vagányul nézett ki. Fekete haja kócosan kandikált ki a fejére húzott kapucni alól, gesztenyebarna szemei feketének tűntek a sápadt holdfényben. Mellette Megan állt, ujjait Nathanébe fűzte. A kívülállóknak ő egy magának való lánynak tűnt, ezért nem is barátkoztak vele. Pedig egyszerűen nehezen nyílt meg mások előtt. A banda befogadta, ő pedig miután feloldódott a társaságban, sziporkázott a "rivaldafényben". Göndör, szőke haját most sötét svájci sapka alá tuszkolta, szövetkabátja gallérját pedig fázósan felhajtotta.
Az ikrek, Lucas és Logan, szokás szerint egymás szavába vágva adták elő a legfrissebb velük megtörtént sztorit. Ha kellően figyelt valaki rájuk, rájöhetett, hogy nem vágnak a másik szavába, csak kiegészítik egymás mondanivalóját. Imádni valóak voltak szőkésbarna hajukkal és zöldeskék szemeikkel. Csak a banda tudta, hogy melyikük melyik.
Megan türelmetlenül toporgott magas sarkú cipőjében. Nathan karjába csimpaszkodott és csillogó szemekkel kérdezte barátját:
- Nate, nem megyünk be? Lassan jégszobor lesz belőlem.
- Rendben – bólintott Nathan. – Hé, jöttök?
Elenor ijedten fordult a ház felé. Ablakai üresen és cseppet sem hívogatóan meredtek a látogatókra, a korhadt falépcső deszkái fájdalmasan sóhajtoztak a ránehezedő súlyok alatt. Amikor már az ajtó előtt álltak, szélroham söpört végig a teraszon, felborítva egy-két nádból font széket.
- Jézusom! – sikított fel Megan és még inkább Nathanbe karolt. Az ikrek persze rögtön oldották a félelemtől jeges hangulatot, mert kifigurázták Megant, aki dühösen kapkodta a levegőt, míg a többiek jót derültek a tréfán. Nathan békítően nézett a barátnőjére:
- Meg, ismerd el, azért jól alakítottak – nevetett tovább édesen, amihez már Megan is csatlakozott.
Rosalie, aki megunta az ácsorgást, előrelépett és megkopogtatta a hatalmas öntöttvas oroszlánfejjel az ajtót. Fekete ruhás alak nyitott ajtót, akit Elenor 25 évesnek gondolt az arca alapján, de a várt sejtelmesen búgó hang helyett szinte rikácsoló hangon kezdte a mondanivalóját:
- Rosalie Foster! Arról volt szó, ketten jöttök ma este – nyomatékul felemelte két ujját – Nem tudsz számolni? Ez nem egy napközis, gyerekmegőrzős összejövetel!
- Nyugodj meg, Emma! Kérlek! – fogta könyörgőre Rosalie. – Ez a banda. Őket is érdekli a legenda.
A házigazda dühösen sarokra tárta az ajtót, jelezvén, hogy a kis társaság bemehet. Elenor remegő térdekkel lépte át a küszöböt. A nappaliban levő ablakból a temető képe tárult elő. A holdfény kísértetiesen világította meg a sírköveket és az ösvényt. A lány úgy érezte, hogy eleget látott, de kötötte őt a Rosalienak tett ígérete, mely szerint eljön és meghallgatja a történetet.
A szobába, ahová vezették őket, középen egy kerek asztal állt. Emma térült fordult és mindenkinek jutott hely. Elenor, Megan és Rosalie közé került. A helyiségben körberakott gyertyák gyéren világították meg a falakat, melyekről már mállott az őskori öregasszonyos tapéta. A sarkokban a normálisnál nagyobb pókok fonták otthonukat, csapdájukat, amolyan unott mozdulattal; úgysem küldi el őket senki.
Az egyik sarokban porosodott egy zongora. Elenor imádta a hangszert, gyerekkorára gondolt, amikor az apjával csak ültek a zongora mellett és játszottak. Az emlékek hatására hatalmas gombóc lett a torkában és érezte, hogy megint beszippantja a múlt. Határozottan megrázta a fejét, most a jelenben akart maradni.
- Elenor! Nem tudsz nyugton maradni? – csattant fel Megan, rosszalló pillantást vetve a mellette ülőre.
- Te meg nem tudsz halkabban visítani? – pirított rá Rosalie, megvédve barátnőjét.
Emma egy apró kis könyvvel tért vissza. Komótosan helyet foglalt és tekintetét körbehordozta az asztalnál ülőkön. Szemmel láthatóan élvezte, hogy ennyi ember kíváncsi a kis rémtörténetére. A huzatos szobában apró szellő suhant át, mintha a hatást akarta volna növelni, és megtáncoltatta a gyertyák lángját a szobában. Emma ismét elmosolyodott, de végül belekezdett:
- Ezt a naplót anyám hagyta rám, akire pedig az ő anyja. Elmesélés szerint ezt a naplót egyszer még az anyai üknagyanyám találta. Bár évszám nincs benne, csak sima dátumok, így is érdekes esténk lesz – mondta Emma sokat sejtetően. Elenor elgondolkodott, hányszor hozhatta lázba ezzel a naplóval az embereket a nő.
Elkezdődött a felolvasás. Hamar elhaltak az apró neszek, a sóhajok, és csak Emma hangja töltötte be a szobát.
A történet egy fiatal lányról szólt, akit Cassidynek hívtak. Oldview nevű kis faluban élt a nagyanyjával, aki amolyan gyógyító volt. A lány mindent megtanult tőle és később, mikor nagyanyja meghalt ő vette át a helyét, amire Alice, Cassidy nővére féltékeny is lett. Elenor megkönnyezte a nagymama haláláról szóló bejegyzést. Tudta, milyen érzés elveszíteni azt, aki a világon mindennél és mindenkinél fontosabb.
A történet folytatásában szó esett Alice és Cassidy ellentétéről, különböző betegségek természetes gyógymódjáról. Cassidy mindent lelkiismeretesen lejegyzett. Emma egy furcsa bejegyzéshez ért, amire mindenki felkapta a fejét.
A múltbéli lány értetlenül állt egy eset előtt. Bármit próbált semmi sem segített a lányon, akit lázálmok gyötörtek.
"Nem tudom, mi lehet ez a betegség. A lány homloka forró, ilyen meleget sosem éreztem emberi bőrön, szinte perzseli azt, ki hozzáér. Sírás és nevetés váltakozik nála, mint aki már nincs birtokában a józanságának. Félek… mi van, ha kezeim között hal meg, mert nem tudom meggyógyítani még Isten segítségével sem?
Furcsa nyelven ordít nekem, szemében ott ül a sötétség. Sosem éreztem magam ennyire mezítelenül ember előtt. Mintha látná a sötétséget, az űrt, ami drága nagyanyám halála óta uralja a lelkem. Rossz előérzetem van…"
Emma elhallgatott és felnézett az asztalnál ülőkre. Rosalie különös fénnyel a szemében hallgatta a történetet. Úgy festett, hiszi is meg nem is a történetet. Nathan és Megan egymásba kapaszkodva hallgatták a történetet. Látszott rajtuk, hogy isszák minden szavát Emmának. Az ikrek sápadt arccal, komolyan ült az asztalnál, mert együtt éreztek a múltbéli lánnyal. Elenor pedig meggyötörten meredt maga elé. A rossz előérzete csak fokozódott, mióta a házba léptek. Mégis, érdekelte a történet vége.
- Kérlek, folytasd – szólalt meg határozottan.
Emma felvonta a szemöldökét, de folytatta a felolvasást.
"A napokban lehetett hallani a falubeliek panaszát, hogy valami vadállat jár a környéken, mert állatok tűnnek el. Nem tudtam mire vélni, hiszen eddig sosem történt ehhez hasonló. Egyik este elkerült az álom, rossz érzésem volt. Felkeltem és átmentem a beteghez, hogy megnézzem jól van-e, de csak hűlt helyét találtam. Jeges félelem lett úrrá rajtam. Fogtam a lámpást és a keresésére indultam. Fogalmam sem volt, merre induljak, így gyorsan elmormoltam egy imát az Úr felé, hogy a jó irányba tereljen. Imáim meghallgattattak, mert az egyik pajtából keserves sírást hallottam. Benyitottam és a beteg lány hajolt egy szétszaggatott tyúk fölé. Keze csupa vér volt, amihez a tollak tapadtak. Ijedten meredt rám, szemében csillogott valami, ami azelőtt nem volt ott. Könyörgött, hogy végezzek vele. Borzasztó volt, szegény pára szenvedését látni. Elmesélte, hogy a temetőben volt, amikor elsötétült minden és csak másnap tért magához, utána egyre többet töltött a sötétben, nem emlékezett semmire. Azt mondta, a gonosz szállta meg, öljem meg, mert ha nem, ő önként végez magával. Zokogva dőlt előre-hátra miközben azt kántálta, hogy Isten nem létezik, mert ez történt vele. Én csak álltam és nem tudtam mitévő legyek. Nagymama csak a gyógyfüvek használatát tanította meg nekem. Sosem féltem még ennyire. De ami ezután történt, az mindent felülmúlt. A lány szeméből eltűnt a fény, ismét ismeretlen nyelven kezdett beszélni. Felvette az asztalról a kést, amivel a tyúkokat vágja le a gazda és elindult felém. Nem tudtam, mit tegyek. Aztán egyszer csak ismét tiszta hangon szólalt meg a lány. "Őt nem bánthatod!"- mondta. Végül megfogta a kést és a saját torkát vágta fel. Pillanat műve volt az egész és én nem tudtam megmenteni. A karjaimban halt meg."
- Ez biztos nem igaz! – kiáltott fel Megan. – Jézusom, ez… ez mese. Nem igaz!
Emma higgadtan kérdezte tőle:
- Akkor miért visítasz, mint egy újszülött csecsemő?
Az ikrek halk kuncogásba kezdtek. Picit feloldódott a feszült, várakozás teli hangulat.
- Mára ennyi elég is volt – szólt Logan. Emma hirtelen felkiáltott:
- Leülni! – mire a fiú megszeppenve foglalt újra helyet. – Én mondom meg, mikor van vége – mosolygott a nő elégedetten. Mindig elérte ezt a hatást és ez tetszett neki. Lapozott egyet és újra olvasásba fogott. Elenor érezte, hogy minden egyes sorral közelebb és közelebb kerül Cassidyhez. Most hagyta, hogy a múlt beszippantsa, szinte maga előtt látta a lány megtört alakját, ahogy a temető felé lépked, mert meg akarja fejteni a titkot. Ruhája vértől ázva tapadt testéhez, keze remegett, arca nedves volt a könnyektől, amiket a betegért ejtett.
A temetőbe érve hangos szél süvített és a fák fájdalmasan nyöszörögtek, hajladoztak. Cassidy látta a gonosz árnyalakját. Hangos imádságba fogott, mert nem tudta, hogy vehetné fel a harcot. A lányára gondolt és tudta, nem bírná elviselni, ha történne vele valami. Az árnyalak hangosan felvisított a szent szöveg hallatán, Cassidy magatehetetlenül csapódott neki az egyik sírkőnek. Keze fájdalmasan hangosan reccsent. A lány felsikoltott, de nem hagyta abba a szent szöveg idézését: "Az Úr az én pásztorom…" De a sötétség győzött, túl erős volt a gyenge lányhoz képest.
- Mikori a dátum? – szakította félbe Emmát kíváncsian Rosalie.
Emma arcán árnyék suhant át, ami nem kerülte el Elenor figyelmét. Nagyon rossz előérzete támadt. Emma próbálta folytatni a felolvasást, de a banda többi tagjának is feltűnt, mennyire el akarja hallgatni az információt.
- Ez sok-sok évvel ezelőtt, pont a mai napon történt – sóhajtott Emma, mire Elenor összerezzent. Rosaliera nézett, és tudta, mire készül barátnője. Azt kívánta, bárcsak ne lett volna ez a felolvasás.
- Mi lenne srácok, ha eljátszanánk ezt az esetet a temetőben? Amolyan bátorságpróba – csillogott Rosalie szeme.
- Rose nem hiszem…
- Elenor, csitulj már! Te mindenben rosszat látsz – forgatta szemét Rosalie. – Vissza is mehetsz. Ti jöttök? – fordult a többiek felé.
Mindenki helyeslően bólogatott, hiszen mi rossz lehet abban, hogy a temetőben játszanak egy kicsit?
Emma holtsápadtan próbálta menteni a menthetőt:
- De még hátra van a vége a történetnek.
- Majd visszajövünk holnap és meghallgatjuk – röhögött Lucas.
- Bár a lényeget tudjuk – nevetett fel Logan is. – El tudjuk játszani? Igen! Menjünk.
A csapat egy emberként vonult ki. Elenor visszanézett Emmára, aki remegő ajkakkal nézett a csapat után. Valahogy ismerős vonásokat vélt felfedezni, az aggódó arcban, de nem tudta hová tenni.
- Vigyázz rájuk, te értelmesnek tűnsz – nyögte Emma és bemenekült egy másik szobába.
Elenor nem akart lemaradni, így utánuk rohant. A temető kapujában érte utol őket, ahol Rosalie épp Megannal vitatkozott, ki legyen Cassidy. Végül szavazást tartottak, ahol Rosalie nyert, főleg hogy a lány bedobta a "születésnapja van" aduászt. A fiúk és Megan lettek a gonoszok, Elenor a meghalt beteg, így csak néző volt. A lány hiába próbálta csitítani őket, hiába kérte, hogy tiszteljék a halottakat, nem hallgattak rá. A fiúk hangosan hörögtek, ami éjszaka egy temetőben amúgy is elég ijesztő volt. Megan pedig egy letört faágat húzott végig a sírköveken. Elenor hátán a hideg futkosott. Rossz volt nézni, amit Rosalie művelt, mert teljesen kifigurázta Cassidy szerepét. Olyan volt az egész, mint egy rossz komédia, Rosalie folyton elesett és hangosan nevetett ezen. Tevékenységét még Lucas is megunta, rá szólt Rosalie-ra, hogy játssza rendesen a szerepét. Persze ezen Rosalie megsértődött és meglökte Lucast. A fiú pedig reflexből visszalökte, a lány pedig hangosan nyekkent a földön.
- Te idióta! – ordított Rosalie.
- Te kezdted! – szólt rá Lucas és ott hagyta.
Megan ez alatt pedig a sírköveket vette szemügyre, de egyszer hitetlenkedve kiáltott fel egy látszólag nagyon régi sírkő mellett:
- Mi volt a vezetékneve annak a lánynak? – a hangja már remegett az izgalomtól.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Nathan. Elenor Megan mellé sietett és a sírkőre meredt. Azt hitte, ez csak egy rossz álom. Végignézett a többieken és majdnem felnevetett. Nem lehet, hogy ez az a Cassidy. Csak a név látszott, a többit árnyék takarta. Elenor próbálta menteni a helyzetet:
- Gyertek, menjünk, holnap világosban visszajövünk, és megnézzük.
Lucas és Logan mindig cukkolták Elenort azért, mert ilyen félős, de most egyetértően bólogattak. Amikor végre mindenki beadta a derekát, Rosalie felállt a földről és hangosan felszisszent.
- A francba, Logan, elvágtam miattad a kezem. Nézzük csak meg közelebbről azt a sírkövet. A zsebéből zseblámpát húzott elő és rávilágított. A nő neve alatt csak egy érdekes motívum rajzolódott ki. Vállat vonva felállt, és amikor sérült kezével a sírkőbe támaszkodott, rémülten kapta el a kezét.
- Mi az? Mi történt? – kérdezte Elenor remegő hangon. Neki már ez is nagyon sok volt.
- Forró a kő – suttogta Rosalie.
- Ne viccelj! – röhögött Nathan és a kezét ő is a sírra helyezte, de arcára fagyott a mosoly. Ezzel egy időben eltűnt a hold, eltűnt a fény és sötétség borult a temetőre. Megan eszelősen sikkantott egyet, de megnyugodott, amikor Rosalie felkattintotta a zseblámpáját.
- Nyugi – szólalt meg erős hangon. – Van zseb… - de a mondat közepén kialudt annak is a fénye – Mi történik? – erősen rázogatta, végül leeresztette a karjait – Bocsi, csütörtököt mondott.
Ekkor már a fiúknak sem kellett több.
- Indulás – adta ki a parancsot Nathan. Talán félúton járhattak botorkálva az ijesztő sötétségben, amikor élesen hideg, csontig hatoló hideg szél támadt, és a hátuk mögül hátborzongató hörgés hallatszott.
- Ez meg ki volt? – sikította Elenor. – Rohadtul nem vagytok viccesek!
A fiúkon egyöntetűen látszott, hogy most ők is halálra vannak rémülve, nem hogy még viccelődjenek.
- Rosalie, örülsz? Jó játék volt igaz? – kiáltotta mérgesen Elenor bele a sötétbe, de nem érkezett válasz. – Rose? Rose, hol vagy? Ez nem vicces! – kiabált remegő hangon Elenor. Az egész csapat megállt és a lányt kereste.
- Rose, gyere, ez most nem játék! – kiabált Nathan is.
- Azt hiszem, láttam valamit – jelentette ki tétován Megan.
- Ha azt láttad, amit én, akkor… - mondta halvány hangon Logan.
Elenor visszafordult a sírkő irányába és látta. Egy sötét árny kígyózott az ég felé lomhám, komótosan, mintha nyújtózkodna. Hangos hörgést és undorító dögszagot vitt a csapat felé.
- Tűnés! Gyerünk! – ordította Nathan.
- Rosalie nélkül nem megyek sehová! – kiabálta túl a szelet Elenor. Hirtelen erős kezek ragadták meg, és a kijárat felé vonszolták. A lány kétségbeesetten kapálózott, ordított.
- Nem! Ne! Rose! Hagyj békén! – ordított bele Nathan arcába.
- Nem lehet! Ez veszélyes, térj már észre! – ordított vissza a fiú. – Reméljük nem lesz semmi baja és időben kijutott. Ne kockáztasd az életed! Gyere! – Elenor tétlenül hagyta, hogy a kijárat felé húzzák. Az árny tovább hörgött, de nem követte a fiatalokat.

Elenor nem tudta, hogy került a szobájába. Arra eszmélt, hogy virrad és Rosalie ágya még mindig üres. Könnyek szöktek a szemébe. Nem veszíthet el még egy embert, akit szeret. Szerencse, hogy hétvége volt, mert nem tudott volna emberek közé menni. Saját magát ostorozta, amiért hagyta, hogy Rosalie kedvére szórakozzon.
Arcát a párnába fúrta és nem szándékozott tudomást venni a külvilágról. Arra gondolt, hogy ha visszapörgethetné az idő vaskerekét, akkor megtenné, és nem hagyná, hogy barátnőjének baja essen. Mert, hogy baja esett, abban biztos volt.
Mintha a Sors csúfot űzne Elenor érzéseiből, Rosalie libbent be váratlanul az ajtón. Elenor úgy ugrott ki az ágyból, mintha parázsra feküdt volna.
- Rosalie! Úristen, jól vagy? Hol voltál? Mi történt? – Rosalie elmosolyodott, kivett egy almát a tálból, leült és barátnőjére nézett. Válasz nélkül beleharapott az almába.
- Mondd már! Mindent harapófogóval húzzak ki belőled? – üvöltött Elenor teljesen kifordulva önmagából. Eleinte megkönnyebbülést és hálát érzett, amiért Rosalie láthatóan épségben visszatért; de a boldog állapotot hamar felváltotta a düh és a fájdalom, amit barátnője viselkedése váltott ki belőle.
Rosalie láthatóan élvezte Elenor vergődését, higgadtan válaszolt:
- Megvárom, amíg elmúlik az idegbaj nálad. Úgy vergődsz itt előttem, mint egy partra vetett hal. Veszel közben levegőt? – gúnyosan elmosolyodott.
Elenor úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Barátnője olyan hangsúlyt alkalmazott vele szemben, amitől mindig megvédte, ha mások használták. Rosalie mindig is elítélte az iróniát és cinizmust, most mégis sütött a hangjából. Elenor nem értette mi történt, ezért vett pár mély levegőt és leült a másik székre. Végül próbált úrrá lenni remegő hangján, de nem nyújtott maximális teljesítményt:
- Az egész este rólad és az ötletedről szólt. Hová tűntél, miután kiszabadult az árnyék?
- Én nem láttam az árnyékot. Eltalált a nagy szélben az egyik faág és nem emlékszem semmire. Később magamhoz tértem, átfagytam, most pedig egy forró fürdőre vágyom.
Rosalie felállt és Elenor látta rajta, hogy ennél többet nem várhat barátnőjétől. Csak ült és próbálta helyre tenni a mozaikdarabokat.
- Jézusom – hangzott Rosalie hangja a fürdőből.
Elenor berohant a fürdőbe, harcra készen. Rosalie a tükör előtt állt és kérdőn meredt a betolakodóra.
- Kopogásról még nem hallottál? – méltatlankodott hangosan.
- Én csak azt hittem… - szabadkozott Elenor.
Rosalie kitolta a fürdőszobából:
- Hagyj engem békén, Elenor. Elég volt a hisztidből és a paranoiádból. Menj, borulj térdre, és imádkozz! Csinálj valamit, amiben én nem szerepelek – gonosz mosolyra húzta a száját és a szemében ott ült a sötétség, de Elenort annyira lesokkolta, amit barátnője mondott, hogy még ez sem tűnt fel neki. Visszafeküdt az ágyba és álomba sírta magát.

Rosalie fáradtan dőlt neki az ajtónak. Tudta, hogy valami nincs rendben. Hallotta Elenor sírását, a szíve majd megszakadt. Meg kell védenie őt attól, ami benne van. Újra és újra lejátszotta a temetőben történteket.
Látta az Árnyat, ami egyre közelebb és közelebb settenkedett hozzá. Látta a többieket egy pillanatra, Elenort, ahogy őt keresi. Akkor már tudta, hogy vége van. Az Árnyra nézett, ami már egészen közel jött. Érezte a förtelmes bűzt, és azt a mérhetetlen fájdalmat, amikor hozzáért.
Most amikor a tükörbe nézett, látta a fekete vonalakat a testén, a szemében a vörös csillogást. Nem tudta, hogy mi lesz, ha a Gonosz átveszi az irányítást. Gyilkolni fog, ahogy Cassidy is írta a naplóban? Bántani fog embereket? A kérdésektől majd megőrült.
- Tik-tak Rosalie! – szólalt meg egy hang a fejében, mire a lány összerezzent, és ijedten nézett a háta mögé. – Nem nyert. Benned vagyok. Az illendőség úgy diktálja, hogy bemutatkozzam; a nevem Mobelor, akit te engedtél szabadon. Köszönöm – hangzott egy gúnyos kacaj, Rosalie pedig zihálva markolta a mosdó peremét. – Amint áttöröm elméd védelmező falát, enyém leszel! – röhögött fel gonoszul, Rosalie pedig szabad folyást engedett a könnyeinek.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Szani
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 210
Regisztrált: 3
Kereső robot: 25
Összes: 238
Jelenlévők:
 · alfabata
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1528 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz