Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Más-világ

, 325 olvasás, drapery , 0 hozzászólás

Abszurd

Shane korán ébredt, ahhoz képest, hogy végre elkezdődött rég várt szabadsága. Azt tervezte, egyik nap sem kel majd kilencnél korábban, s most mégis ez történt; szervezete annyira beállt a hatórai kelésre, hogy biológiai órája nem tudott elvonatkoztatni ettől a szokástól. Mielőtt elkortyolta volna korai kávéját, leült a díványra, körbenézett szobájában, és élvezte a tétlenség áldottságát: ezúttal nem kell sietnie az elkészüléssel, nem kell beérnie fél nyolcra munkahelyére. Eltöprengett egy pillanatra, hogy mi is lehet ez a biológiai óra pontosan. A test szokása-e vajon a koránkelés, vagy inkább egy agyi folyamat? Shane nem sokat konyított e témához, és mivel úgysem talált volna fejében megfelelő választ kérdésére, figyelmen kívül hagyta a gondolatsort.
Egy pillanatra behunyta szemét, mert szemhéjai kissé nehézkesek voltak még, és eszébe jutott az a lány, aki tízre ígérte magát, egy bizonyos könyvvel a hóna alatt, amit pár héttel ezelőtt adott neki kölcsön. Katie nem volt sem a barátnője, sem pedig közeli ismerőse, csak nagy ritkán futottak össze a munkahelyi ebédlőben. Személyiségük meglehetősen különbözött, s magukban mindketten elcsodálkoztak, hogy hogyan is érdekelheti mindkettejüket ugyanaz a téma, amiről ez a bizonyos könyv szólt. Shane-nek egyedül a lány külseje tetszett, hosszú, félig-meddig hullámos haja, mélybarna szeme, szép ajkai, finom bőre, karcsú alakja, formás mellei. Megtörtént már, hogy el is képzelt egy-egy intimebb pillanatképet Katie-vel, de ezt is csak úgy futólag, felületesen, ahogy férfiak szokták ösztönszerűen, tudat alatt mérlegelni egy-egy nem túl közeli hölgyismerősük testi adottságait, és egyéb megfelelési mutatóit.
S miközben a lány – Shane számára- nem épp vonzó személyiségére, de mégis vonzó testére gondolt, s persze a könyvre, amit majd visszahoz neki, valamilyen oknál fogva megpróbált egy pillanatra belehelyezkedni Katie fejébe és testébe, és elképzelni, milyen is lehet Katie-nek lenni; milyen lehet az ő testében élni, milyen lehet Katie-ként gondolkodni és látni a világot. A képek és gondolatok, amik Shane fejében felbukkantak e képzelődés kapcsán, meglehetősen kuszák voltak, összefüggéstelenek, és – ha nagyobb távlatból tudta volna szemlélni, láthatta volna, hogy ez csak olyan valaki képzelődése lehet, aki kizárólag saját élményei és tapasztalásai alapján tudja elképzelni egy másik valaki személyes világát.
Egy darabig elvolt ezzel a képzelődéssel, mikor hirtelen meghallott egy éles hangot valahonnan kintről az utcáról; és abban a pillanatban, mintha elragadta volna egy örvény, mintha hasított volna egyet fején, sőt, egész testén, és belehúzta volna egy másik létbe. Az egész nem tartott tovább egyetlen másodpercnél. Shane először fel sem vette a történteket, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Az éles kinti hang maradt meg benne, odaugrott az ablakhoz, hogy megnézze, mi volt ez. És valószínűleg huszad annyira sem lepődött vagy ijedt volna meg, ha egy karambolt lát odakint – ahhoz képest, amit valójában látott: azt látta ugyanis, hogy az utca, amelyre kibámul, nem az az utca, amit máskor lát, ha az ablakához lép. Ez az utca nem a megszokott utca volt, az emelet magassága nem az ő emeletének magassága, s az ablak sem emlékeztetett az ő lakásának ablakára. Hirtelen hátraugrott, s mintha meg is szédült volna, majd elvesztette egyensúlyát, s lehuppant a földre. A hirtelen ijedtségtől nem bukkant fel egy ideig egyetlen gondolata sem. Csak nézte ezt a szobát – ami szintén nem az ő szobája volt.
Aztán ösztönszerűen rendszerezte a tapasztaltakat. Egy olyan helyen van, ami nem az a hely, ahol egy pillanattal korábban tudta magát … nem a saját lakásában van … valahol máshol van … történt valami, ami képtelenségnek tűnik … valószínűleg nem a valóságot éli … talán álmodik … talán történt valami az agyával … talán begolyózott … itt valami nem stimmel, ki kell deríteni, mi történik. Shane első tapintható gondolata az volt, hogy ’ ki kell deríteni, mi történik itt’. S a gondolattal párhuzamosan egy annál halványabb érzet is felbukkant benne, ami nem ért fel a gondolat sűrűségével: egy érzet, ami azt súgta, hogy ez a gondolat nem az övé, mert ezt ő nem így gondolta volna. (A ’ ki kell deríteni’ nem volt mondható az ő szavajárásának, inkább használta volna ilyen helyzetben a ’ meg kell nézni’, vagy a ’ át kell gondolni’ kifejezéseket.) A kettős benyomáson (a felbukkanó gondolaton és az azt kísérő érzet majdnem-egyidejűségén) igencsak meglepődött, annyira élesen elválaszthatók voltak egymástól. Jobbkezét felemelte, hogy (abbéli szokásának tegyen eleget, amikor valami hirtelen-megoldhatatlan helyzetbe ütközik) beletúrjon hajába, s egy fél másodperccel később újabb ijedtség-kísérte érzet bukkant fel benne: ez a haj nem az övé… ez valami más. Még csak nem is haj. Rá akart nézni a kezére, de keze helyén valami mást látott; olyan valamit, ami kézre emlékeztetett, de mégsem kéz volt; olyasvalami volt, amit még sosem látott.
Eszébe jutott Katie. Eszébe jutott, hogy őrá gondolt, és eszébe jutott az éles hang. Nem érezte magát Katie-nek, sem másvalakinek – egyszerűen Shane-nek érezte magát, vagy legalábbis annak, aki ő mindig is volt, akinek mindig is ismerte magát.
Az előbbi gondolatok valósággal zúdultak reá, s még ideje sem volt, hogy észrevegye, mit is lát maga körül. Pedig amit maga körül látott, sem volt kevésbé meghökkentő, mint az előbbiek. Körös körül ismeretlen formák, színek és hangok. Shane nem értette, mi történhetett. Minden ismeretlen volt, de mégis tudta, mi micsoda. A padló, amelyen ült, nem padlónak látszott, az asztal, amibe belekapaszkodott, nem asztalnak tűnt (noha érezte, tudta, hogy ez asztal), s amivel belekapaszkodott, szintén nem kéznek látszott, hanem egy gömbölyded formájú úszó, áttetsző valaminek. A falra nézett, amely nem hasonlított falhoz. Felülete nem sima volt, hanem hepe-hupás, göcsörtös; színe nem falszínű (még csak nem is egyszínű), hanem egymásba úszó, sohasem látott színek kavalkádja; s a megszokott, szobát határoló négy fal helyett három falat látott maga körül. ’ Háromszög-alakú szoba’- gondolta; s ahogy ez a gondolat felbukkant benne, párhuzamosan kísérte egy érzet is: ’ sima téglalap-alakú szoba’.
Shane fennakadt kissé ezen az ellentmondáson, de ahogy tovább nézelődött, azonnal elenyészett benne, s átvették a helyét újabb és újabb képtelenségek, ellentmondások és kétségek. Shane teljesen összezavarodott, muszáj volt behunynia szemét egy kicsit. Ekkor csak hangokat hallott. De azok a hangok is mind szokatlanok, és idegenek voltak – hiába tudta minden egyes hangról, hogy az mihez kapcsolható. Az autók zaját – az ő ismeretei alapján- sistergő hangnak hallotta, a szomszédból átszűrődő tompa zajokról pontosan tudta (vagy legalábbis az érzet azt súgta neki), hogy ez tányércsörömpölés hangja. És maga a hallás aktusa is egész másmilyen volt, mint korábbi világában.
Így telt el öt perc, és tíz perc, és húsz is, és Shane csak figyelt és észlelte ezt a furcsa helyzetet, amibe keveredett. Eleinte álomnak vélte, de feltűnt neki, mennyire részletes az élmény, és az is, hogy minden egyes eltelt percre könnyedén vissza tud emlékezni. Valamint nincsenek sem helyszínugrások, és semmi olyan, ami álomra emlékeztetné. Minden valóságos, csak másképpen, ahogyan ő megszokta. Hirtelen felállt, hogy körülnézzen a helyen (lakásban), ahol volt. Ajtót látott (kocsonyaszerű anyagból ovális lyuk), benyitott (a kilincs sorjás hatású, érintésre kissé meleg), másik szobába lépett, ami ugyancsak háromszög-alakúnak tűnt, de tudta, hogy "sima téglalap-alakú". Másodszorra már kevésbé lepődött meg az egészen. Egy nagy ágy volt a szobában, valószínűleg kétszemélyes, de ő egy homorú, tölcsérszerű, kiszélesedő formát látott maga előtt, amiben sehogy sem tudta volna elképzelni a kényelmes alvást. Ki is próbálta, megpróbált ráfeküdni. Rendkívül kényelmes volt. Látta, ahogy "teste" tökéletesen felveszi a homorú formát, mégis vízszintesnek érezte (tudta) helyzetét. S csak ezután látta meg "magát" a szemben lévő szekrény tükörjében. (Ekkor szívéhez kapott, de még az sem a megszokott ütemben vert…) Arca eltorzult arcnak tűnt, szeme banán-végre emlékeztette, szája egy növény levelére, orra helyén bemélyedést vélt látni. Feje nem kerek volt, még csak nem is ovális, nem fej alakú. Karjai szintén nem voltak emberi karokra emlékeztetők, sem lába, sem törzse nem volt emberi. Tudta, hogy ember. Az érzet azt súgta: ez mégis egy emberi test. Érzékszervei azonban meghazudtolták mindezt. A látás folyamata sokkal szemcsésebb és homályosabb volt, mint megszokta. S mindeközben egészen idegen és furcsa gondolatokat tapasztalt magában, amiken nem egyszer igen megrökönyödött.
Kilépett a lakásból, ki a lépcsőházba. A lépcsők lehetetlen formája arra késztette, hogy inkább lifttel induljon le a biztonság kedvéért. A lift megjött, és egy hozzá hasonló, de ijesztő formájú lény lépett ki belőle. Az ráköszönt: "Szia Katie! Hogyhogy lifttel, te lustaság?" Shane megzavarodott, s vissza is akart kérdezni: "Hogyan nevezett?"; de ehelyett ez a válasz jött ki a száján: "Szia Marie, kicsit fáradt vagyok ma… még két emelet is sok lenne, azt hiszem…" – mindezt viccelődve. A szomszéd is visszanevetett. Shane azonnal beszállt és megindult a felvonóval. Kiért az utcára, és akkor esett le neki, hogy az a valaki nem véletlenül szólította Katie-nek. Ismét eszébe jutott, hogy őrá gondolt, amikor ez az egész történt. "Létezik, hogy Katie-vé váltam volna? Hogy tényleg az ő bőrébe bújtam volna?"- hangzott az érzet kérdése. "Hogyan lehetséges ez?" Valaki hirtelen ráköszönt nyájasan az utcán, ismét Katie-nek szólítva. Ekkor egy gyors gondolat futott át az agyán: "Hülye faszkalap, mit bámulod megint a lábam?" És ekkor értette meg egyértelműen: ez itt bizony Katie teste, Katie élete, az ő gondolatai, és az ott fent az ő lakása. De ő továbbra is Shane-nek érezte magát, vagy legalábbis annak, aki ő mindig is volt, akinek mindig is ismerte magát.
Töprengett egy jó ideig, mi történhetett. Eközben keveredtek benne Katie gondolatai és az ő megszokott realitása, érzetei. Sem Katie nem volt még igazán, sem Shane nem volt már, csak az, akinek mindig is ismerte magát. Tudta, hogy ő még mindig önmaga. "Én még mindig én vagyok."
Katie és Shane pár utcányira laktak csak egymástól. És most Shane rájött, hogy Katie őhozzá megy éppen. Látta az utcáját, és tudta is, hogy ebben az utcában lakik, de az sehogyan sem hasonlított a megszokottra. A házak nem emlékeztették arra, amilyennek ő ismerte azokat, formájuk, színük, hangulatuk mind-mind egészen más volt, egy-egy látvány, vagy tapasztalás a megismerhetetlenségig torzult az "eredetihez" képest. Saját háza elé ért – ezt kétségkívül felismerte. Ám a ház mintha nem is háznak látszott volna. Ez a ház nem az övé, még ha az övé is – az övé az volt, amilyennek ő emlékezett rá.
Mindeközben, amíg ezek a felismerések és érzetek gomolyogtak benne, végig az úton gomolyogtak benne egyúttal Katie gondolatzáporai is. Amiket ő gondolt (többek között Shane-ről is – mint kiderült, Katie is ugyanúgy, ösztönszerűen mérlegelte Shane-t, de neki sem személyisége, sem arca nem volt vonzó olyan formában, mint ahogy egy neki valóban tetsző férfié, s így intim pillanatokról sem képzelődött) a világról, az élethelyzetéről, aktuális eseményekről, másokról, és bármiről. Ahogy a házhoz ért, felcsöngetés közben felfigyelt egy gondolatsorra, amit Katie mondani tervezett Shane-nek arról, hogyan lopták el táskáját, amiben benne volt az ő könyve is. (A könyvet valójában leöntötte gyümölcslével.)
Katie felliftezett a megfelelő emeletre, s mikor Shane ajtaja kinyílt, a Katie-ben raboskodó Shane egy éles mozdulattal visszacsúszott saját testébe, és újra Shane-né vált.
Az üdvözlő köszönést Shane már saját testén át hallotta, és nem Katie-én keresztül. Saját szemein át látta Katie arcát, testét, újra úgy, ahogy azelőtt; saját fülén keresztül hallotta a lány hangját, s sajátjáét is. Minden ismerős lett újra. Minden normális lett újra. Újra a valóságban volt – Shane valóságában. Újra úgy látta a világot, az embereket, mint addigi önmaga (vagyis Shane).
Észrevette, hogy Katie arcára is kiült a meglepettség. Shane már tudta, de azért rákérdezett (és Katie is rákérdezett, és egyszerre kérdezték ugyanazt, ugyanazokkal a szavakkal): "Te is a testemben voltál?" Mindketten elmosolyodtak, és fejüket csóválták. Még mindig alig hitték az egészet. Mikor lezajlott a meglepődött értetlenkedés-ceremónia, leültek, és Katie csak ennyit kérdezett: "Kell még mondanom, mi történt a könyvvel?" "Ilyen vörös baracklét még életemben nem láttam"-válaszolt nevetve Shane. "Már miért lett volna vörös? Barackszínű volt." Shane tovább értetlenkedett, de aztán rájött, hogy amit ő Katie világában, Katie szemein keresztül vörösnek látott, az Katie-nek barackszín, hiszen ő kiskorától fogva így hívja ezt a színt. Katie erre csak annyit felelt, végig kacagva: "Nos, akkor melyikünk a színvak? Olyan szörnyű kékszínűek a fa levelei a te világodban! Még csak nem is levél formájúak!" Shane pedig tudta, hogy az ő világában azok a falevelek nagyon is levél formájúak és gyönyörű zöldek. Legalábbis ő zöldnek hívja azt, amilyennek a falevél színét látja. Így reagált: "Te pedig nem is embereket látsz, hanem valami földönkívülieket! Hogy tudsz ezekbe a rondaságokba beleszeretni?" …
"Hogyan is hihettük eddig, hogy ugyanazt a világot látjuk? Hogyan gondolhattuk, hogy amit mindketten zöldnek hívunk, azt ugyanolyannak látjuk, mint a másikunk? Melyikünk falevele a valóság? Ki látja valójában a falevelet annak, ami? Katie, vagy én? Talán egyikünk sem? Létezik egyáltalán bárki, aki valóban látja a falevél igazi színét és formáját? Vagy a falevél valósága mindig csak a szemlélőtől függ? S ha a falevél egyik szemlélő előtt sem igazán az, ami valójában, lehet-e valóságos bármelyik szemlélő is? És ki lehetek én, aki Shane nélkül is ugyanaz maradt Katie-ben is, akinek mindig is ismertem magam?" – ezeken tűnődött még sokáig Shane, miután elbúcsúztak egymástól. És mivel nem kapott választ, csend telepedett reá.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: drapery
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 294
Regisztrált: 1
Kereső robot: 21
Összes: 316
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.1838 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz