Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A megkopott babaház (II. rész/12. fejezet)

, 479 olvasás, Mona , 6 hozzászólás

Ezerszín

Izmos csuklóján az ezüst-szín karóra szelvényes szíja láthatatlanul reszketett. Barna szemei ide-oda cikáztak az aszfalt és az azt határoló téli fenyősor között. A telefon múltbéli éles csörrenése vágott agyába, majd a belső óráját pörgető roham.

Scott a bátyja mellett ült, figyelte őt. Halántékánál a bőr fényleni kezdett s szinte láthatóvá vált lüktető halánték-artériája. Sikoltott belül.

- Hé, vezessek én? - kérdezte Scott közönyösen, hangja mélyebbnek hatott az amúgy is mély-tónusú hangjánál.

Nate apró légvételt kapott be ajkai között, s egy pillanatra öccsére nézett, majd újra az autóútra.

- Majd ha meg akarok halni… - vetette oda, s egyből figyelmeztette magát arra, amire indulás előtt John is figyelmeztette.

"Bronzeville"

Nate megborzongott a szó minden egyes betűjétől. Idegesen felállt és kiment a konyhába. Rá kellett gyújtania. Kihúzta a legalsó szekrényfiókot, s megdöbbenve vette tudomásul, hogy a tartalék cigijének nyoma veszett.
"Grrrr!" - morogta hisztizve, majd eszébe jutott, hogy néhány hete feldobott egy szálat a konyhaszekrény tetejére, akkor, amikor úgy döntött – sokadszorra - hogy leszokik. Nikotin-vágytól éhesen húzta a szekrény mellé az étkezőpadot, s felállt rá. Mindkét karjával kalimpálva söprögette a bútor tetejét, egyre idegesebben, míg végre megérezte a vékonyka rúd gördülő jelenlétét. Ahogy utána nyúlt, még tovább gurult. Kapkodva leszállt a padról, odébb húzta, majd újra ráállt, s egy utolsó mozdulattal lesöpörte a cigit a magasból, amely így a mosogatóvízben landolt.

- Picsába, picsába, picsába… - suttogta Nate, majd levetette magát a padról, gyomrának zúzódott a mosogató szegélye, a könyökét véresre horzsolta a pult, de sikerült megmenteni a cigijét a végzetes fulladás általi haláltól…

Tenyerére fektette azt, s már rohant is vele a fürdőszoba felé. Minden másodperc számított… Szájából levegőt fújkált rá, elsősegélyben részesítve. Leült a fürdőkád szélére, bal kezében tartotta a cigi ázott kis testét, rögzítve, nehogy eltörjön a vázrendszere, jobb kezével óvatosan megkezdte a reanimációt, egy hajszárító segítségével…

- Mi a jó életet… - kezdte John, amikor meglátta unokaöccsét a kád szélén, vért-izzadtan koncentrálva, megfeszített küzdelemben a cigi életéért. De nem bírta befejezni a kérdést, könnyezve nevetni kezdett.

Nate egy fél pillanatra felnézett rá, ám koncentrálását semmi sem zavarhatta meg. Arcvonásai meg sem rezdültek.

- Ne röhögj! - suttogta, ettől John még jobban nevetni kezdett.

Háromnegyed óra múlva végre meggyújthatta azt… Mélyet szívott a cigiből, s a félig nyitott konyhaablak felé fújta a füstöt.

- Azt hittem, leszoktál… - szólt rá John, odasietett hozzá, s kivette kezéből a cigit. Nate majdnem elsírta magát.
- Iiigen… de ez a vésztartalék… - hebegte hatalmasra tágult barna-boci szemekkel.

John eltulajdonította a cigit és beleszívott, majd elvigyorogta magát…

- Hm… szóval, Nate… ez a cigi a pót-vésztartalékod?!
- Iiigen… add már vissza… - siránkozott, legörbült ajkakkal.

John még egyet beleszívott.

- Fáj, mi?! - nevette ki. - Mit tudsz az én pót-vésztartalék dugi kólámról? - kérdezte John, s újra beleszívott a cigibe.

- Basszus… John, esküszöm, soha többet nem nyúlok hozzá… - Nate a szíve fölé tette a kezét.
- Se a csokikhoz…
- Se a csokihoz…
- Se a sütihez…
- Se a sütihez…
- A rágcsákhoz sem… Isten engem úgy segéljen…
- Ámen.

S Nate megkapta a cigit.
Scott jött be a konyhába.

- Mi van, azt hittem, hogy leszoktál? - kérdezte az ajtóból.
- Összepakoltad már a cuccod? - kérdezett vissza Nate önelégülten, mire Scott sarkon fordult.

- John…
- Hm? - egymás mellett álltak, légzésük egyszerre mozgatta mellkasaikat.
- Hadd menjek én a fogorvoshoz… - kezdte, s John szemei mélyre tekintettek Nate fájdalmas pillantásában.

Mindent látott. Látta a havat, a ráfagyott vér-darát… A 35-dik utcát, a határoló fenyőket, a soha fel nem száradó gyanta-könnyeikkel. Az utat, mely átszelte Chicago-t, átszelte az életet, feldarabolta azt, múltra és múltra. Az út, amely Bronzeville felé terjengett, szívseb-szagával, sikoltó magányával.

- Dee-nek igaza van. Nyugodtabb, ha én vagyok ott vele…

Választania kellett. Nem választhatta Nate-et… Ki kellett löknie őt a madárfészekből… Meg kellett erősödnie, meg kellett tanulnia együtt élni a történtekkel, az utcákkal és a terekkel…

- Hát, mindennek láttalak már, csak nyugodtnak nem, ha fogorvosról volt szó… - vetette oda gúnyosan a bátyjának, aki grimaszolva bólogatott.
- Pont ezért… Dee-t az nyugtatja meg, ha valaki képes együtt érezni vele, te csak felidegesítenéd… - válaszolta John, s felült a konyhapultra. - Idegesítő, ha az embert kiröhögik a félelmei miatt, Nate… -

Nate elnyomta a cigit, s felpattant a konyha másik oldalán lévő pultra.

- Nem. Elég vicces ez a fogorvos-para… Dee-vel azt kéne éreztetni, hogy ez egy alaptalan félelem… - vonta meg a vállát.
- De nem az… - hangsúlyozta John. - Neked a fogorvos egyenlő a félévi fogfehérítéssel… el sem tudod képzelni, milyen eleve rettegni tőle…
- Olyan nincs, John… - emelte fel a hangját Nate. -… ahhoz történnie kell valami gyerekkori traumának…

John nagyot sóhajtott, aztán egy pillanatig elgondolkozott azon, hogyan is kezdjen bele abba, ami még számára is elképzelhetetlenül megdöbbentő.

- Nate… - kezdte nehézkesen, sziklákat lélegezve, s gyúrogatni kezdte állán a bőrt. -… emlékszel, mikor Anne-t fogorvoshoz kellett vinnünk az éjszaka kellős közepén?

Nate tekintete az ablakra meredt, majd halványan bólintott.

- Lehet, hogy Dianne-nak is volt ilyen traumája?! - fordította vissza tekintetét bátyja felé. John megcsóválta a fejét.
- Utána néztem… - válaszolta, s Nate kérdően nézett John zavartól háborgó tenger-szemébe. - Tegnap nekem mégis azt mondta… hogy amikor hat éves volt… - John szíve összeszorította hangszalagjait. -… szóval sajátjaként mesélte el az Anne-nel történteket…

Nate szemében kisebb volt a megdöbbenés, mint amire bátyja számított, így folytatta…

- És tudod, mit mondott még?!… hogy azóta még csak a száját sem merte kinyitni, ha szűrésen voltak az iskolával…

Nate szeme ide-oda cikázott az ablak és John között.

- Én azt hittem, hogy csak a tabletta, de… - szólalt meg végül Nate…
- De mi…? - kérdezett vissza John, mire Nate leugrott a pultról, s bátyjára meresztette a szemeit.
-… mondd, hogy nálad van a többi cigim…
-… hozom, te meg pakold ki a kólát…

Nate újra rágyújtott, hangja reszketett, a keze nem.

- Nem is tudom… - szólalt meg Nate, s tudta, hogy ha hangosan kimondja, akkor többé már soha nem lesz semmi a régi, abba pedig újra bele fog roppanni…
- Mondjad, Öcskös… - kérte John. - Bármi is az… - suttogta felé.

Nate beleszívott a cigibe és folytatta.

- Megint fuldokolva ébredt… és össze-vissza kezdett beszélni… - kezdte, majd több, mint egy percen át hallgatott, majd ismét folytatta… - Aztán azt mondta, hogy ő Anne. - Nate hangja elcsuklott a mondat végére.
- Istenem… - John szemein átrohant a múlt…

Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz, míg végül Nate szólalt meg.

- Hadd menjek én Dianne-nel…
- Nem lesz baj… figyelj az útra, vezess lassan, és Nate… semmi esetre se hagyd, hogy Scott bevonjon a hülye kis játszmáiba… - Nate belenyugvóan, de feszülten bólogatott. - Akkor vagy a legsérülékenyebb, ha felkapod a rongyot… és valljuk be, nagyon hamar felkapod… a vezetésre figyelj, semmi másra. - sulykolta Nate felé, leplezetlen aggodalommal.

A 35-dik utca egyre fülsüketítőbben harangozott, veszettül kongatva a múlt haragját. Képtelen volt végigvezetni rajta. Gyorsított, s szeme a távolba fókuszált, lejárót keresve. Mikor végre megpillantott egy balra kanyarodót, John szavai villantak szeme elé:

"Vezess lassan… és Nate, semmi esetre se térj le az autóútról"

Nate összeszorította szemeit, s tovább hajtott. A délutáni sötét rohamosan növekedett, s már csak néhány perc választotta el a helyszíntől. A helyszíntől. Gyorsítania kellett, egyszerűen muszáj volt fénysebességgel haladnia ahhoz, hogy még a szeme sarkában se jelenjenek meg a múlt árnyai.

- Nate… - Scott nyugodt hangja -… ha így folytatod, tényleg meghalunk… mi ez a nagy sietség?! - cukkolta bátyját apró mosollyal a szájszegletében.

Halántékán verejték gyöngyök jelentek meg. Bal karjával a kormányt fogta, a jobbal hol a fűtést, hol a hűtést állítgatta.

Az esti sötétség végül tejfehér köd formájában érkezett, s telepedett rájuk. A fekete autó eleinte áthasította azt, majd a massza szinte betört a szélvédőn. Le kellett fordulniuk…

Pont ott voltak. Annyi év után Nate azonnal felismerte a helyet. Az erdei út buckásan döcögött, ide-oda kanyargott. Rémülten döbbent rá, hogy eltévedt. Nem szabadott volna letérnie az útról. Az autó az erdő mélye felé haladt.

- Ez nem lehet igaz… - bosszankodott, majd megállította az autót. Kiszállt, s visszafordult Scott felé.
- Ha megmozdulsz, kinyírlak!
- Gondolom… - suttogta Scott, miután Nate becsapta az ajtót.

Az autó elejéhez lépett. A kétoldali reflektor fénye szikrázóan nyúlt el az érintetlen hóleplen. Elfogyott a földút, belevesztek a rengetegbe. Körbenézett. A fenyők emberi árnyakként meredtek rá, s mélyen a lelkébe láttak. Közelítettek, szemük sárgán villogott fekete ágaik között. S akkor a nyakán, közvetlenül a füle mögött jeges csípést érzett. Megpördült s hangtalanul felordított. Egy pici, fekete csuhás alak termett előtte. Az arcát nem látta, a csuklya mélyen az orrára lógott.

- Ki maga, mit csinál itt? - kérdezte sípoló hangon, de az alak nem mozdult, nem válaszolt. Nate-et a frász kerülgette. - Nem hallja? Válaszoljon! - reszkette.

Az erdő ekkor sírni kezdett. Kislány-hangon, keservesen.

- Ne siess, Nate… - mordult fel hirtelen a hang… - meg kell várni a pirkadatot… - s az alak hirtelen megmozdult. Nate hátraugrott, neki vágódott az autónak.
- Mi az Isten… - rémüldözött, szíve majd' kiesett a torkán.

A fekete csuha alól csontváz-szerű hófehér kar közelített Nate kabátja felé. Tenyerén valami növényszerű ült, kiszáradva, megfagyva.

- Nate. - Scott suttogó hangja a kocsi túloldaláról. Nate a hang irányába rántotta a fejét. - Nate, nyisd ki az ajtót és szállj be a kocsiba. - Scott suttogó szavai súlyosan dobbantak.

Nate nem mozdult, sokk-közeli állapotba rántotta az erdő.

- Nate. Szállj be a kocsiba azonnal! - ismételte Scott még erőszakosabban.

Nate tekintete visszafordult a sötét alak felé. Helyén érintetlen hó ült. S akkor háta mögül alig hallható szuszogásban tört ki az erdő. Szeme sarkából látta, ahogy a fenyők fény-sárga szemekkel közelítenek felé, lassan, de egyre gyorsulva. Reszkető kezével kereste az autó kilincsét. Nem találta. Nem mert hátranézni. A szuszogás forró morgássá alakult. Az ajtó hirtelen kicsapódott, s testét Scott rántotta be az autóba. Amint bevágta bátyja mellett az ajtót, hatalmas szörnyek szőrös teste vágódott az autóablaknak.

- Istenem… ez a pokol erdeje… - suttogta Nate testen-kívüli állapotban.
- Pokol?! A pokolba, Nate, haza akartál hozni egy kölyökfarkast, vagy mi van már?! - üvöltött rá Scott, s kirázta bátyját a transzból.
- Farkas? - meredt Nate az öccsére, aki grimaszolva mutatott az ablak felé. - Basszameg, basszameg, basszameg! - sikította Nate az arcába vicsorgó szőrös vadállatot látva, s padlóig nyomta a gázt, majd fénysebességgel tolatni kezdett.

A Bronzeville-i Rehabilitációs intézet egy hegy tetején állt. Hatalmas, rusztikus kőfalai kilenc szárnyat alkottak. A környezet sivársága, a talaj sivatagszerű, kopottsága most nem látszódott a sötétben. Az épület előtti telket nem határolta kerítés, s az nem alkotott szabályszerű parkolót sem. A teret hatalmas, égbe nyúló reflektor-tornyok pásztázták. Fény a sötét elmék megvilágítására…

- Otthon, édes otthon… - sóhajtotta Scott gúnyosan, majd anélkül, hogy megvárta volna a bátyját, kivette a csomagtartóból az utazótáskáját, a vállára csapta, s elindult a kapu felé.

Nate is kiszállt, lezárta az autót, szeme a hatalmas, börtönszerű monstrumra tapadt. Scott hátrafordult, a bátyja felé kiáltotta:

- Én a helyedben sietnék… sötétedés után özönleni szoktak errefelé a farkasok… - vetette oda, majd széles vigyorral sietett tovább, amint meghallotta maga mögött Nate ziháló futólépéseit.

A kapu szinte az égig ért. A tetején lévő kőfaragványokat már nem is lehetett látni. Lejjebb eltorzult arcú, meztelen emberi testek domborodtak ki, végtagok nélkül, kíntól fájdalmas arcvonásokkal. Kígyók tekeregtek a testek körül, s ragadozó pokolbéli lények marcangolták a megbomlott agyú torzókat.

Scott figyelte Nate arcát, miközben megnyomta a kaputelefont. Undorral és rémülettel szemlélt meg minden egyes kis faragványt.

- "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." - Scott hangja halkan szólt Nate-hez. Nate lassan az öccse felé emelte tekintetét.

- Tessék. - szólalt meg végül a kaputelefon minihangszórója.
- Nate Miller vagyok, Dokt…
-… nyitom – válaszolta a férfi hang, mérhetetlen közönnyel a hangjában.

A kapu kitárult. Az előtér inkább hasonlított egy ötcsillagos hoteléhez, mint egy elmegyógyintézetéhez. Kő alkotta boltívek a tér öt irányában, s középen az információs pult kerek kis kőszigete, mely mögött embermagasságban nyitott-tüzű kandalló lángolt.
Ahogy beléptek a kapun, mesterséges patakot fedő átlátszó üvegpadlóra léptek.

- Ez meg az Akherón folyó? - kérdezte Nate lenyűgözött arccal.
- Hm. - köhintette Scott. - Az meg a pokol Királynője, Doktor Lucifer.

Nate megpördült, s a boltív alatti folyosón megpillantotta Őt, 180 centis valójában. Ébenfekete tűsarkai lassan gördültek kopogva, ahogy vitték hosszú, izmos, fekete nejlon harisnyás lábait. Fekete, bársony miniszoknyáját inkább egy vastagabb övnek lehetett volna nevezni, mint szoknyának – amennyit takart. Vérvörös blúzának dekoltázsa mélyen vágott közepes méretű, de kerek mellei közé. Nyaka kecses, hosszú, körülötte antik-ezüst lánc tekeredett, s végződött mély-bordó kő-medálban, amely ritmusosan csapódott meztelen mellkasához. Haja vállig érő, szögegyenes, fényesebben csillogott, mint bársonyszoknyája a neonfényben. Arca szélesen vigyorgott feléjük, mosolya még mindig, annyi év után is - valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva - hátborzongató volt.

- Gyönyörűségeim! - kiáltotta a távolból, s olaszosan rántotta a plafon felé karját. - Micsoda meglepetés! - mondta, s ajkait mindkettőjük arcához hozzá simította.
- Azt hittem, John szólt, hogy jövünk… - válaszolta Nate, miközben szemeit elhomályosította a nő végzetes parfüm felhője.
- Szólt is. - válaszolta a nő, majd Scott felé fordult.
- Szívem… mi történt?
- Ava, pontosan tudod, mi történt… - válaszolta Scott flegmán.
- Úgy értem… most kit öltél meg, Drágám? - taposott mélyen Scott lelkébe a nő, mosolyogva, arcon simogatva őt.
- Melyik a szobám? - kérdezte Scott unottan.
- A kilencedik szárnyban van, a Kaina tömbben, tudod, a legalsó szinten…34-dik szoba.
- Ismerem a járást, köszi… - válaszolta, majd sarkon fordult és elindult a jobb szélső boltív irányába.
- Hé, Öcsi… - szólt utána Nate, mire Scott visszafordult. - Köszi… a… - Scott bólintott, majd benyelte a folyosó.
- Ava… beszélhetünk? - kérdezte Nate, s a nő közelebb lépett hozzá. Fekete szemei egy pillanat alatt átrágták az agyát.
- Te szerelmes vagy?! - kérdezte átlátva Nate erdő-rengetegén.
- Hm. - Nate egy pillanatra elgondolkozott, s eszébe jutott Lucy…
- Megbántottad őt… és…
- Ava, kérlek… a hátamon feláll a szőr tőled! - állította le Nate, mire a nő önelégülten vigyorogni kezdett. - Dianne-ról van szó.

Ava arcáról lefagyott a mosoly. Még közelebb lépett a bátyám felé, amilyen közel csak lehetséges.

- Ó… megérkezett, Anne, igaz?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 195
Regisztrált: 2
Kereső robot: 22
Összes: 219
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.1388 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz